Ő ette meg mind az összes
epreset meg szamócást,
bámészkodó közönségnek
nem okozott csalódást.
Az erdei nagy lepényevő bajnokság
Megjelent a Kerge Hírek
rendkívüli száma,
címlapján egy borzongató
erdőszéli dráma.
Birka Benő írta meg, hogy
mint esett a bűneset,
nem hallgatott el egy tényt sem,
megírta az összeset.
Legalábbis amennyit az
Erdőrségen megtudott,
minden fülest, mi titokban
tudomására jutott.
Pletykákból is szemezgetett,
meséket is olvasott,
legtöbbet egy német nyelven
írt kötetet forgatott.
Hozzátette mindazt, ami
kos fejében született,
„Okos vagyok!” – bégetett, és
körbe-körbe ügetett.
Végezetül összekevert
pár nevet meg adatot,
míg jegyzetével bíbelődve
evett néhány falatot.
Így esett, hogy Birka Benő
vezércikket alkotott –
hírül adta, hogy hívják a
lepényevő bajnokot:
Ordas Ábris. Legalábbis
ez állt ott a címlapon,
meg hogy Nagyi és Piroska
bömböltek a kispadon.
Állítólag követ dugtak
Ordas Ábris táljába,
farkasunk meg lepényestül
betömte a szájába.
Ki is csorbult három foga,
mert a kőre harapott,
sőt a felső szemfogából
lenyelt néhány darabot.
Bunda! Bunda! – ordítozott
Ordas Ábris mérgesen,
mégis falt a lepényekből
– ne maradjon éhesen.
Ő ette meg mind az összes
epreset meg szamócást,
bámészkodó közönségnek
nem okozott csalódást.
Megnyerte a lepényevő
bajnokságot Ordas így,
ugrándozott örömében,
mint akit a bolha csíp.
Vadász Vilmos kételkedve
mérte fel a helyzetet,
megjegyezte: „Törött foggal
falni ennyit nem lehet!”
„Nem-e?” – mordult Ordas Ábris,
és ezzel az ebadta
Vadász Vilmost kalapostól,
kabátostól bekapta.
Az egér és a bűnbánó elefánt
Szerelemre lobbant egy kis
hetrefüles egérke,
meg is hívta választottját
otthonába, ebédre.
Kitakarított a lyukból
mindenféle kacatot,
végezetül rózsákat vett
két vagy három tucatot.
„Egérszag ellen pont jó lesz”
– szimatolta lelkesen,
csak vázája nem volt hozzá
– elfeledte teljesen.
„Elhintem az ajtó előtt!”
– kapott észbe hirtelen,
„Ne gondolja, hogy egy egér
éppenséggel nincstelen.”
„Igaz, hogy a felmenőim
templomkertből származnak,
ám én már e szekrénysarkot
tekintem a házamnak.”
„Sajt is akad, búzaszem is
áll a csűrben, zsákszámra,
megdézsmálom bármikor, csak
jussak fel a párkányra…”
Így cincogott, miközben a
rózsát szórta szerteszét,
észre sem vette az éppen
betoppanó kedvesét.
Pedig a hölgy lába alatt
rengett a föld rendesen,
ormányával trombitált is
üdvözlésképp, lelkesen.
„Cincogikám, merre bújtál?”
– téblábolt a lyuk körül,
hisz az egér ki se látszott
a sok rózsaszál közül.
Rá is lépett véletlenül
szerelmének lábára,
jó, hogy nem tiport rá annak
összkomfortos házára.
Így is lett nagy ribillió
– lesántult az egérke,
az elefánt sírta: „Te is
ráléphetsz az enyémre!”
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)