A szürke ég szitálva ontja az áldást a fekete esernyőkre. Kilépve a ravatalozó eresze alól egy pillanatra megállok, hagyom, hogy belepjen a vízpára és az eső ázott temetőföld szaga az orromba kússzon. Elégedettséggel tölt el, hogy épp olyan szomorú az idő, mint az alkalom megkívánja.
1.
A szürke ég szitálva ontja az áldást a fekete esernyőkre. Kilépve a ravatalozó eresze alól egy pillanatra megállok, hagyom, hogy belepjen a vízpára és az eső ázott temetőföld szaga az orromba kússzon. Elégedettséggel tölt el, hogy épp olyan szomorú az idő, mint az alkalom megkívánja. Voltam már meleg, napsütéses temetésen, ahol lehetetlennek tűnt megfelelő mértékben átadni magam a bánatnak, amikor a madarak a sírok fölé árnyékot vető fák ágain ücsörögve csiripelték világgá, hogy vége van a télnek. Akkor krizantém illatát fújta az arcunkba a tetszhalott állapotából ébredő tavasz, hirdetve, hogy igaz a temető bejáratára kovácsolt felirat, létezik feltámadás. De az elment lelkekből nem lombosodnak fák vagy nyílnak virágok, a halál nem lehet tavasz, csakis nyirkos, sötét ősz. Épp mint a mai nap.
Mamóba karolok. Míg az ernyője a párától kunkorodó hajamat védi, a sötét harisnyámon világos sárpöttyöket fedezek fel. Összedörzsölöm a bokáim, így a kis foltokból nagy maszat lesz. Ez a nap az érzelmek elfojtásáról szól, emiatt sem fogok dühöngeni.
A lelkész a ravatalozó tetője alá húzódva fekete palástját igazgatja, hiába, a köpeny alja minduntalan a sáros betonhoz törleszkedik. Feladva a szélmalomharcot az állványhoz lép, krákogva teszteli a mikrofon működését. A hangszórók hirtelen fülsiketítő sípolásba fognak, ahogy fejembe hasít az éles hang, lehunyom a szemem. Bedagadt szemhéjam ellazul ebben a kényelmes állapotban, és úgy is marad. Még jó, hogy szédülök, tiltakozó gyomrom arra kényszerít, hogy kinyissam a szemem. Szép is lenne, itt, a harmincfős gyásznép előtt állva elaludni! Mamóra pillantok. Kifújom a levegőt, amikor látom, hogy maga elé mered, így nem vette észre a megingásom.
– Nem akarsz leülni? – súgom neki, a fal mellett sorakozó néhány szék felé bökve az állammal.
Lebiggyeszti a száját, ahogyan csak ő tudja.
– Álltam a szüleim, a hét testvérem és a férjem temetésén. Nem most fogok leülni.
Rámeredek. Legközelebbi családtagot, gyermeket temetni, még ha az már felnőtt gyermek is, nem elég jó alkalom? Elborzaszt Mamó ereje. De hisz ez nem is lehet erő, csakis közöny! Egy olyan ember közönye a szenvedés iránt, aki nemcsak átélte, hanem túlélte a II. világháborút, ’56-ot és a szocializmust is – keresem számára a mentséget.
Nos, legalább ő jól van. Ha kedvesebben beszélne velem, érte is aggódnom kellene.
Ő persze nem aggódik értem, fájdalmat mutatni gyengeség, és ő ezt nem tolerálja, ezért is kellett minden lehetséges eszközzel letompítanom magam. Hogy ne üvöltsek egyfolytában. Pedig az talán megkönnyebbülést hozna, tünékeny örömöt. De ma nincs sírás, se öröm, csak fájdalom van, ami olyan, mint a szeretet, átadva másoknak nem feleződik, hanem osztódik. Nincs égbekiáltó bánat, csak üres némaság, és teli koporsó.
Világos lakkozott fa. Ütemesen veri a rázendítő eső, minden cseppbe beleremegnek a fedelén trónoló orchideák. Némelyik szirom le-lehajlik a víz súlya alatt, görbülnek, épp mint a szájak, ahogyan a gyászolók a lelkész zengő baritonját hallgatják. Páran sírnak. Máris? – csodálkozom. Még csak most következik a java!
A lelkész előbb a zsoltár, majd az azt követő ima végére ér, jönnek a személyesebb szavak. Szédelgő fejem lehajtom, a ravatalozó repedezett betonját bámulom, és a rajta hullámzó sáros fekete cipők tengerét. Engem nem érdekel, hol született, mit, mikor csinált, ki búcsúzik tőle. Tudom, hogy fest hatvan év hat mondatban, hisz én diktáltam néhány napja a tiszteletes úrnak, aki, nem ismervén az elhunytat, kénytelen az én beszámolómra hagyatkozni. Kénytelen nekem elhinni, hogy jó ember volt. A legjobb!
2.
Míg balról Mamó karol belém, a jobbomon Dani egyik kezébe fogva az esernyőjét, a másikkal a napszemüvegét igazgatja. Praktikus volna, ha esőcseppek helyett a fénytől védené a szemét, kevesebben néznék hülyének. Majdnem elmosolyodok. A „majdnem”-ből jövök rá, hogy nem mozdulnak az arcizmaim. Ettől megint nevethetnékem támad, ennek visszafojtására tett kísérletem egy diszkrét csuklásba torkollik. Súlyosabb a helyzet, mint gondoltam… Ekkor Mamó felém fordul, tekintete kiegyenesíti a hátam. Sűrű pislogás hatására némileg kitisztul előttem a homályosuló világ. Most egy pillanatra egészen józannak érzem magam.
A lelkész már a Bibliából olvas, mikor visszarebben a tekintetem Dani felé. Az öcsém mindig is magasról tett mások véleményére, ha érdekelte volna, mit gondolunk, nem lép le, amint nagykorú lett, vagy legalább bejön a kórházba elköszönni. Kíváncsi lennék, mire kell neki a szemüveg. A könnyeit szeretné eltakarni vele, vagy éppen azok hiányát? Ha beszélőviszonyban lennénk, megkérdezném. Akkor a kezét is megfognám, megszorítanám. Elmondanám, hogy „tudom, hogy neked is fáj”. Ha hihetném, hogy tényleg így van, talán nekem is kevésbé fájna.
A temetkezési vállalat fekete – ez itt a divatos terepszín – ruhába öltözött emberei a koporsóhoz lépnek. Énekszóra sétálunk a sír felé az elhunytat szállító kiskocsi mögött. A tízfokos hidegben, nedves harisnyában fáznom illene, mégis rám izzad a szövetkabát.
Elállt az eső, hogy mikor, nem tudhatom, minden erőmmel arra koncentrálok, hogy egyenesen lépkedjek, és ebben nem a pocsolyákkal tarkított, csúszós földút az első számú ellenségem, hanem hogy egyszerre zsibbad el az összes végtagom. Félrelépek, amikor Mamó megszólal.
– Azt hittem, elejtik, mikor rátették a kocsira. Szép kis szakembereket kerítettél!
Visszanyerve az egyensúlyom erősen kell gondolkodnom, mire rájövök, elejtés alatt a koporsót érti, szakemberek alatt meg a sírásókat. Mellesleg megint én vagyok a hülye. Nem méltatom válaszra. Képtelen vagyok Mamó otrombaságaival foglalkozni, úgy megdolgoztat a sírig hátralévő száz méter, amit emelkedőn felfelé kell megtennem, az még hagyján, hogy magassarkúban, de ráadásul betépve. Lehet, hogy a harmadikat már nem kellett volna bevennem abból a nyugtatóból, amiből az utasítás szerint csak egy szemet lenne szabad beszedni. Vagy a ráivott két feles pálinka lenne a ludas abban, hogy mázsás súlyúnak érzem a testem, míg a tudatom pilleszárnyon repked? Talán a szervezetemben keringő félresikerült adagolású méreganyag okozza azt is, hogy egy nem várt alakot vizionálok a temetőkapuba.
Fekete bőrruhát visel, lehúzott cipzáros kabátja alól kivillan a fehér ing. A szememet meresztgetem, mert nem hiszek annak, amit látok. Még nyakkendőt is kötött! Az esküvőnkön azért is könyörögnöm kellett, hogy gombolja végig az ingét. Lehet, hogy Kinga erőltette rá az ünneplőt. Vajon ő is itt van? Exem a temetőkapuig merészkedik, ott játssza az „itt is vagyok meg nem is” játékot. Jobb is, ha nem jön közelebb, kell a francnak a részvéte! Pláne, ha a barátnőjét a parkolóban hagyta motorkitámasztónak. Igen, barátnő lett a szeretőből. Enyém lett a szabadság, Kingáé a dicsőség. El lehet dönteni, ki nyert, bár a magam részéről már az elején arra fogadtam, hogy ez az a játék, amiben mindenki veszít.
A volt férjem bátor ember, liliom sírcsokrába kapaszkodva megindul felénk, ám az első kereszteződésben el is gyávul, és inkább a ravatalozó felé veszi az irányt. Majd a virágon lévő szalag tanúskodik arról, hogy itt járt. Ocsmány alak! – biggyesztem a szám, Mamót utánozva.
Míg a múlton mélázok, a sírhoz érkezünk. Körbeállva az üres gödröt még mindig életem expárját figyelem, ahogy visszafelé lépdel, majd újból megtorpan. Gyere ide, ölelj meg! – csalogatnám magamhoz, ahogy a szakítás után is sokszor hívtam, de most új gondolat ötlik fel bennem: ha túlélem a mai napot, azt is túlélem, hogy a házasságom véget ért. Ácsorog, időnként felém pillant, a tétovázása kérdés: közelebb mehetek? Finoman ingatom a fejem. Látom, meglepődik. Majd egy bólintással mégis beletörődik a döntésembe, talán meg is könnyebbül. Visszatartott lélegzettel várok, míg felberreg a Honda, pöffen a kipufogó, felsikít a gumi. Kifújom a levegőt. Íme, még valaki, aki nélkül meg kell tanulnom élni, csekély vigasz, hogy őt legalább én küldtem el.
3.
Mozgolódásra leszek figyelmes, a sírásók engedik a gödörbe a koporsót. Tátott szájjal, kihagyó szívveréssel bámulom őket. Ne! Állj! Bár kiálthatnám. Még nem készültem fel arra, hogy a testből por lesz, az emberből csontváz, az élőből végérvényesen halott! A temetés búcsúzás, de mihez kezdjen az a szerencsétlen, aki még nem képes elköszönni? Kitépem a karom Mamóéból, kapkodva tapogatom a kabátom, de se gyógyszeres fólia, se flaska nem lapul benne. Mamó oldalba bök, de most még ez sem érdekel. Én idióta kiürítettem a zsebeimet indulás előtt! Nincsen mankó a következő percekhez – úgy koppan bennem a felismerés, mint lapátnyi föld egy koporsó tetején.
A józanság rárúgja az ajtót a kótyagos elmémre, amint a fülembe dobol a ládára ömlő homok ütemes dumm-dummja. Ahogy telik a gödör, úgy fogy az erőm. Kapnék Mamó után, ha tudnám, hogy nem lök el. Nem fordulhatok hozzá, ahogy a másik oldalamon szobrozó öcsémhez sem, aki hiába áll mellettem, most sincs közelebb hozzám, mint amikor még a másik földrészen járt. A házasságom alatt elkopott barátságokba vagy a sosem volt apámba sem fogódzkodhatok. Segítségért kutatva nézek szét, szánakozó, zavart pillantásokba botlok. Hát senki sem tudja, mennyire észveszejtően, milyen kibírhatatlanul fáj? Gyomron vág a magány. A tudata annak, hogy nincs kihez fordulnom, mert az egyetlen ember, akire bármikor támaszkodhattam, most celofánba csomagolva fekszik a koporsóban.
A temetés előtt félórával kinyitották nekem a ládát, és ott volt ő, kisimult szarkalábakkal, testes alakján ránctalan fehér kosztümben. Dobogó szívvel szorítottam a koporsó szélét, és egy idegent vártam, de ő feküdt ott! Az én anyukám… Aki vigasztalt, aki ringatott, aki velem nevetett. Ő volt velem életem első pillanatánál, és én voltam vele az ő utolsó percében. Még egyszer megölelhettem, megcsókolhattam volna, és elsírhattam volna neki, mennyire szeretem, milyen sok mindenért hálás vagyok. Ha nem feszül a bőrén a nejlon. Nyomorult egészségügyi előírások! Hogy merik elvenni egy gyászoló utolsó vigaszát?
Végre felzokogok.
Össze is esnék, ha Dani nem kapna utánam. Ujjainkat összekulcsolva húz magához. Ahogy szorít, úgy csitul a kalapálás a mellemben és forog lassabban a világ. Tudatomra ébredve a sír helyett inkább a kezünket nézem. Az óceánjárón lebarnult ujjai között az én fakó irodistakezemet. A széles tenyerében elvesző apró ujjaimat. Dani már tíz éve nem ért hozzám. Illúzió ez az összetartozás, mert nem kapcsolódhatunk össze, míg köztünk feszül az Atlanti-óceán.
Az eső új erőre kap, a méretes cseppek sárt maszatolnak a sír tetején, míg a gyásznép a szélrózsa minden irányába menekül. Csak hárman sétálunk, Mamó lassan battyog, felette az esernyő, felettünk a felhőszakadás. Dani végre levette a szemüvegét, prüszkölve nyeli a vizet, akárcsak én. Az esőfüggönyön át rám nevet, boldogtalan, tehetetlen nevetéssel. Déjà vu pillanat, én is elmosolyodom. Egyszer így mentünk haza az iskolából, akkor sem futottunk, egy pillanat alatt lettünk olyan vizesek, hogy már mindegy volt, rohanunk-e. Különben is élveztük, hogy elázunk. A cipőnk megtelt vízzel, hát félúton levettük, mezítláb toppantunk be a lakásba. Anya leszidott minket, és nem csak a cipő miatt. Miért nem vártuk meg az eső végét valahol fedett helyen? – kérdezte, míg vizes ruháinkat rángatta le rólunk. Mi pedig szájtátva feleltük, hogy nem tehettük, hiszen aggódott volna, hol vagyunk. Jó gyerekek voltunk, anya büszkeségei. Már nem nevetek, mikor végre elérjük a ravatalozót.
4.
A gyásznép azon tagjai, akik nem a parkoló autójukhoz futottak, itt gyülekeznek. Felfordul a gyomrom a gondolattól, hogy részvétnyilvánításokat fogadjak, így a szálfaegyenesen álló, rendíthetetlen Mamóra testálom a feladatot, és helyette az épület hátsó eresze alá bújva öklendezem ki magamból a gyógyszer maradékát.
Amikor végzek, csatakos fejemet a fehér, málló vakolatú falnak döntöm, és végre elengedem magam. Átszakadnak a gátak, ömlik az eső és ömlik a könnyem. Ezerféle miért haragja cikázik bennem.
Miért voltam gyenge, amíg azt akartam, hogy mindenki erősnek lásson? Nem csak Mamó, anya is? Miért fogadtam el a döntését, hogy a betegségére nem kér kezelést, ahelyett, hogy elmondtam volna neki, mennyire megrémít, hogy ezt akarja?
Miért hagytam Danit elmenni? Amikor láttam, hogy anya nem bír a lakli kamasszal, miért nem beszéltem vele? Hiszen tudtam, hogy én vagyok az egyetlen, akire hallgat.
Miért voltam önző, és élveztem, hogy az elkanászodott Dani mellett én lehetek anya kedvence? Az okos, a szép, a megbízható. Ahelyett, hogy egyszerűen csak jó lettem volna?
Miért voltam önző, amikor nem szültem gyereket annak a temetőkapuban toporgó patkánynak, csak hogy anya nagymama lehessen? Talán az unokája kedvéért megtette volna, amit értem nem: mindenáron megpróbált volna életben maradni.
A gyomrom már üres, egyéb híján egy adag epét ürítek a fűbe.
– Fogjam a hajad? – szólal meg mögöttem az öcsém.
Felnyögök az avítt vicc hallatán. Elfogadom a rágót, amit Dani felém nyújt, majd egymás mellett dőlünk a falnak. Az intenzív mentolíz az agyamig kúszik, kapkodom a jólesően csípős levegőt. Dani kérdésére, hogy jobban vagyok-e, csak bólintok.
– Rendesen szétcsaptad magad, irigyeltek is végig. Nem volt poén józanon végigtolni a műsort.
Felvonom a szemöldököm. Bánt ez a stílus, meg is mondom neki.
– Most olyan vagy, mint anya – nevet.
Amikor nem mulatok vele, ő is elkomolyodik. Kiegyenesedik, köhint, egy helyben topog, mielőtt kiböki:
– Bocsánatot szeretnék kérni.
Leesik az állam. Tőlem vár feloldozást, amiért nem köszönt el a haldokló anyjától? Azt lesheti! A düh átveszi felettem az uralmat, mellkason taszítom. Örülök, hogy meglepődik.
– Hajrá! Menj! A fejfának elmondhatod.
– Neked akarom elmondani! – kiált vissza. – Anyát felhívtam, mikor a kórházban volt. Sok mindenről beszélgettünk, és végül azt mondta, nem haragszik, amiért eltűntem, és hogy a végén nem jöttem vissza. Nyilván ettől még együtt kell élnem a tudattal, hogy rohadtul elcsesztem.
Kienged az ökölbe szorított kezem. Anya miért nem mondta el, hogy Dani felhívta? Öcsém arcát kutatom, nyílt tekintete beszédes, sok rosszat el tudok róla képzelni, de ilyesmit nem hazudna.
– Ne haragudj – kérlel. – Nem lett volna szabad egyedül végigcsinálnod vele...
Nahát! – tátom el a szám. Dani „miért” listáján is szerepel a „Miért nem voltam jobb testvér?” kérdés. Ez a felismerés bontógolyóként rombol le bennem egy falat.
– Megbocsátok – sóhajtom. Ha anya nem haragudott, én sem tehetem. És talán éppen így vagyunk kvittek.
Pislog. Ilyen könnyen ment? Nem érti. Ma nincs erőm elmondani neki, majd máskor, egyszer, talán. Egy ideig várakozóan figyel, majd feladja, visszadől mellém a falhoz.
Karcos a hangja, amikor megszólal.
– A szertartás alatt azon gondolkodtam, hogy mindenki valaki gyerekének születik, de mi nevezhetjük még magunkat annak? Vagy a „gyerek” titulus csak addig jár, amíg az embernek van szülője? Kik vagyunk mi most?
Kihagy a szívverésem annak a kérdésnek a hallatán, amit már én is feltettem magamnak korábban. Így lehetséges, hogy már készen van a válaszom:
– Túlkoros… árvák – csuklik el a hangom. – Ezek vagyunk.
Dani szipog, zsebkendőt kotorászok ki a zsebemből, felé nyújtom. Elfordul, így nem láthatom nedves-e a szeme, vagy csak ő is fázik a csuromvizes ruhában. Kilépek az eresz alól, konstatálom, hogy újabb esőszünet állt be.
– Vigyük fel a csokrokat – mondom.
Öt-hat kanyarban hordjuk fel a virágokat a ravatalozóból, sokáig rendezgetjük a síron. Megállok szemben a fejfával, a végeredményt siratom. Dani valamivel odébb téblábol, a távolba réved, mint aki már nincs is itt.
– Majd köszönj el Mamótól, mielőtt elmész – szólok oda neki.
– Nem megyek el – lép közelebb.
– Úgy értem, mielőtt elutazol, menj át hozzá ebédre, vagy valami.
– Én meg úgy értem, itt maradok.
Megmerevedek, lassan fordulok felé.
– Lehet – vonja meg a vállát –, hogy egy szülő gyermeke már nem vagyok, de még lehetek unoka és testvér. Legalábbis remélem.
Csendben állunk, nézzük a sírt, összeér a vállunk, és közben kisüt a nap. Már nem bánom, eleget esett.