Hajnalodóra a hótakaró meglepte a tájat,
kásás nyirka megóvta az építmény maradékát,
s legfőképpen a védtelen emberi áldozatoknak
végzetesen prédává válását.
Mert biza könnyen sercen a láng és lobban a széna,
és kiviláglik az éj, mielőtt rebbenne a szemhéj,
éget a tűz s belekap, megpörköli mind a tetőzet
deszkáit szűk percek alatt. Felperzseli nyomban
mind a folyondár indáit, hamuvá lesz a rothadt,
barna levélhalom, és a gomolygó füst beborít minden
csatatéren ténfergőt is, akik megijednek
nyomban. Ahogy tudnak, szaporázzák rémületükben,
merre csak érik, üvöltő csődület, ámde maradni
persze ilyenkor a helyzeten enyhítvén nem igyekszik
senki se, mersz van a legkevesebb, s a gerinc puha, ritka
kincs. Ha tucatnyi jel arra mutat, másféle megoldás,
mint megadás, nem létezik, így már bízni miben sincs.
Ágnes a gang grádicsfokain kiterülve aléltan,
védte a síró gyermeket eddig, azonban a szürke,
burjánzó gomoly és mellette a pernye belélegzése
letaglózták. Mialatt ma a földi valójuk
semmisül épp meg, s elvesztett eszmélete végett
menteni képtelen azt, akiért élt, környezetére
éjfeketévé formálódó felleg ülepszik.
Hajnalodóra a hótakaró meglepte a tájat,
kásás nyirka megóvta az építmény maradékát,
s legfőképpen a védtelen emberi áldozatoknak
végzetesen prédává válását. Amikorra
már a viharfelhők is szemernyit szétszakadoznak,
és a helyükre tejes köd költözik, árva, gyanús csend,
és amiközben elő sem bújik semmilyen élő,
meg se csikordul egyetlen zár, retesz és kapuajtó,
meghal egy cseppet a lélekkel ma együtt a vidék is.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. februári számában)