Nehéz eldönteni, hogy Tandori Dezső a neoavantgárd formátlanság, vagy a klasszikus formák bűvöletében élt-e inkább, és talán nem is kell. Elég annyi, hogy mindkét terepen nagyot alkotott, és ehhez még annyit lehetne hozzátenni, hogy jelen sorok írója elsősorban a klasszikus formákban írt verseit tartja legnagyobbra, például a laza jambusokban, vagy a ballada- vagy az egyéb formában írott verseit.
(Tandori Dezső költészetének verstani elemzése a Vagy majdnem az című kötete tükrében)
Nehéz eldönteni, hogy Tandori Dezső a neoavantgárd formátlanság, vagy a klasszikus formák bűvöletében élt-e inkább, és talán nem is kell. Elég annyi, hogy mindkét terepen nagyot alkotott, és ehhez még annyit lehetne hozzátenni, hogy jelen sorok írója elsősorban a klasszikus formákban írt verseit tartja legnagyobbra, például a laza jambusokban, vagy a ballada- vagy az egyéb formában írott verseit. Az 1995-ben megjelent Vagy majdnem az című kötettel Tandori saját bevallása szerint is a dalforma felé fordult. Nálunk ez a fogalom elsősorban a romantika népies költőihez kötődik (Petőfi, Arany), tehát az ütemhangsúlyos verseléshez, de elképzelhető hozzá bármilyen ismétlődő, dallamos forma: jambikus, trocheikus, daktilikus stb. Csokonai például jónikusokból építette fel a Tartózkodó kérelem dalát. De a dalforma alatt Tandori mégis mintha elsősorban a népies dalokat értette volna, és ha valamelyik költőt emlegette ezzel kapcsolatban, az a klasszikus előképek tekintetében elsősorban Arany János volt (érdekes, hogy Petőfit miért nem hozta fel, holott rá inkább jellemző ez a forma). Arany mellett a popkultúrában gyökereztek ezek a művek, és ezekre a modern slágerekre-dalokra is többször történik bennük egyértelmű utalás. Kedvenc dala volt például a For Non Blondes Whats upja vagy a Radiohead Creepje (és ezekkel a népdalos ihletettségtől máris eljutottunk a műdal területére).
Nézzük hát, milyen versformákat rejt számunkra a Vagy majdnem az! (Megjegyzem, hogy míg annak idején egy versforma egy olvasó vagy egy kritikus, szerkesztő fülének-szemének evidensnek számított, addig manapság, amikor a versformák ismerete sajnálatos módon kiveszni látszik, ez koránt sincs így. Sokan olyan alapdologgal sincsenek tisztában, mint hogy a hímrímet nem lehet összerímeltetni a nőrímmel, csak néhány speciális esetben. Ezért is szorgalmaznám az olyan verstani elemzések szaporodását, mint amilyeneket például a nagyszerű Szepes Erika vagy Nemes Nagy Ágnes írt.) A kötet nyitóverse a méltán emblematikussá vált Londoni mindenszentek. E vers alapritmusát a kezdőszó (Londoni) által generált daktilus szolgáltatja, és már a második sor első félsora (belsőrímes, két 8-8 szótagos félsor adja ki a 16 szótagos sort) tökéletes példát hoz a daktilus sorra, mintha egy hexameter utolsó három verslábáról lenne szó: „Kell-e a régi kabátja?” Egyébként már az első sor első félsora is az („Londoni Mindenszentek…”), csak itt a második daktilust kiváltja egy spondeussal, ami az időmértékes verselés leggyakoribb, és teljesen szabályos helyettesítő lába. A vers tizenegy sorának minden egyes első félsora szabályos hármas daktilus (esetleg harmadfelesnek is értelmezhető). Ám a sorok második félsorai már nem ilyen tiszta üteműek, és ennek talán az az elsődleges oka, hogy a szótagszámaik is ingadoznak: egy helyen 7, két helyen 9 és egy helyen 6-os szótagszámúak. Ezeknek a félsoroknak a végeik szintén kivétel nélkül hibátlan tá-ti-ti, tá-tik, de az első három szótaguk már hibásnak tűnhet, például itt is: „E tollal vár odaátra?” Az első három szótag maximum egy bacchiust alkothat, de az meg hogy kerülne oda? Szóval legegyszerűbb magyarázatnak tán az kínálkozik, ha ezt a három szótagot felfogjuk ütemelőző gyanánt. Akad olyan félsor is, ahol az ütemelőző csak egy hosszú vagy egyetlen rövid szótag. Az utolsó sor első félsorának dramatikusságát azzal emeli ki a költő, hogy mindhárom daktilus helyett spondeust ‒ tehát helyettesítőlábat ‒ alkalmaz, ami lelassítja a közlés gyorsaságát: „Mindenszentek, Szpérót…” És az utolsó félsor egy tökéletes daktilus sorral zárul, tehát megint nekiiramodik: „Kérdem: amúgy… az… a vég volt?” Ehhez még hozzátehetjük ‒ bár ez csak érdekesség, és nem mint fontos adalék funkcionál ‒, hogy ugyanez Weöres Sándor Bóbitájának ritmusa is (bár a rímképlete más). A Londoni Mindenszentek egyébként az ekkoriban íródott halál- és búcsúversek egyik legszebb és legtökéletesebb darabja, amikben a szerző a madaraitól és a saját életétől is metaforikusan elbúcsúzott, holott még jó pár év várt rá. De Tandori a halálverseit már tizenöt-húsz évvel a halála előtt megírta, és főverebe, Szpéró halálát (1988) pedig harminc évvel élte túl. Ezért is mondhatta ebben a versben, hogy „Innen azért egyelőre nem illek az égi mezőbe”. Fontos megemlíteni, hogy a nyolcszótagos sorokban sok helyen találunk metszetet a negyedik szótag után, mint ahogy itt is: „romlani kell, kijavulni…” A negyedik szótag után álló metszet miatt egyből eszünkbe jut az egyik leggyakrabban használt, magyaros versformánk, a felező nyolcas, és máris az emlegetett dalformánál vagyunk, ezért ezt a verset szimultánnak is nevezhetjük. De azt se feledjük el, hogy ha egy daktilikus sort a negyedik szótagnál metszünk el, akkor az első felénél egy csodálatos choriambust kapunk: „romlani kell”. A második négy szótag estében pedig egy ionicus a minorét: „kijavulni”. (A sorvég miatt mindegy, hogy hosszú vagy rövid szótagra végződik-e a sor, hiszen brevis in longóról beszélünk.)
A verstani érdekesség szempontjából ‒ ám nem csak amiatt ‒ még a T. D. sírverse című is nagyon fontos alkotás. Tandoriról talán köztudott, hogy meglehetősen sok sírverset írt, köztük ezt találom a legfontosabbnak. Nem véletlen, hogy a Jovánovics György szobrászművész által alkotott sírkövön is ez a mű szerepel. A művet rövidsége okán teljes „hosszában” idézem: „Égi királyság / földi lovagja: / végre mi vár rád, / kezdve ki adja. // Tűnni csak annyi: / újraeredni; járj, odahagyni / s visszaszeretni.” A sorok adóniszi kólonokban vannak írva, ami a szapphói strófa utolsó sora is, és ezért talán a legismertebb adóniszi kólonunk Berzsenyi nevéhez köthető: „Izzada orcám.” Tandori ebben a dalában-sírversében egy olyan kólont hívott segítségül, ami megadta számára a romolhatatlan kő (sírkő) illúzióját. Egy maradandó, klasszikus műveket eredményező kólont, az adóniszit. Az előző elemzéshez kapcsolódva megemlíteném, hogy voltaképpen az adóneus is egy daktilikus-sorfaj, és máris minden összeér.
A kötet harmadik különlegesebb versformája az a Ronsard-szonett, amelyben a Szpérónak, párizsi íródott. Tandori ekkor már meglehetősen régen használja a szonettformát, egészen az 1976-ban megjelent A mennyezet és a padlótól kezdve, és az 1978-as Még így sem kötetben járatta csúcsra. Ezek a szonettek hagyományos, jambikus szonettek voltak a lazább fajtából, ahol szinte csak a sorvégekre vonatkozik ez a kitétel. Ám a most tárgyalt szonett nem ebből a formából származik, hanem ez az úgynevezett francia változata, hiszen alexandrinsorokból áll, ily módon bár a jambikusságát megőrzi, de a sorok szótagszáma megnő a megszokott 10-11-hez képest, és 12 szótagtól általában 14 szótagig terjed, attól függően, hogy a két félsor 6, avagy 7 szótagból áll-e. A Szpérónak, párizsi így veszi kezdetét: „Ha majd halott lesz Ön, és én úton Auteuli-be…” A kezdősor egyértelmű utalás Pierre de Ronsard hasonló formában írott szonettjének, a Szonett, Heléna számára első sorára: „Ha majd öreg lesz Ön, s este, gyertyája égvén…” Egyébként Tandori szonettje a továbbiakban nem követi Ronsard szerelmes versének tematikáját, bár bizonyos értelemben mindkét vers fő témája az elmúlás. Fontos még megjegyezni, hogy a 6/7, illetve a 7/6 szótagszámú félsorokból építkező sorokat ‒ tehát a hol trocheus végű, hol jambikus végű félsorokat ‒ nibelungizált alexandrinoknak, vagy más néven Tóth Árpád-soroknak nevezzük (a sima alexandrinokban mindkét félsor hat szótag, vagyis jambikus végű). Azért nevezik Tóth Árpád-sornak, mert ő ültette át a francia alexandrinokat ily módon Baudelaire- és egyéb fordításaiban. Egyébként ezt a Ronsard-verset is ő ültette át magyarra, és e sorfajt gyakran alkalmazta saját műveiben is, és ha jól gondolom, a legnagyobb sikerre Radnóti Miklós vitte az Erőltetett menetben és a Nem tudhatomban. Ebbe az irodalmi szövegtérbe íródott bele tehát ez a Tandori-vers, amelynek témája itt is a szokásos: a halott vagy idős madaraitól való búcsúzás. Tandori szonettjének első félsora 6, míg a második 7 szótagos, tehát az egész sorok végén mindig nőrímet kapunk. A 6/7-es felosztás az utolsó előtti és az azelőtti sorokban változik meg a befejezés hangsúlyosságát kiemelendő gesztussal 7/7-re, tehát a metszetnél is és a sorvégen is nővéget tátunk: „Nem ahhoz, hogy az élőt még oda visszaintsék, / Ahol se hol, se merre nincs már, és nincs ahonnét…” De a zárósor már visszasimul a megszokott ritmusba, a 6/7-szótagos félsorokéba: „Nicsak, mit ad nekem? És az sincs, amit elvesz.” Tandori dicséretére legyen mondva, a sorok jambikussága elég szigorú, ennek köszönhető a dallamosságuk is, itt van például egy végig tiszta sor: „Mondom, de hát kinek, hajóznak egybegyűlve…” Most jöjjön pár tiszta félsor is: „ahogy ‒ muszáj! ‒ hugyozván”, „…akárki, egyre, körbe”, „kivételes helyemhez”, „mert Önnek kedve szottyan”. De a kezdő félsor is tökéletes jambus: „Ha majd halott lesz Ön…”
A mi szempontunkból érdekes a Szakadj ki című vers is, amelyet egyik könyvében az irodalomtörténész-verstanszakértő, Szepes Erika is megemlített, ha jól emlékszem, és szintén nagy versről van szó. Formailag annyi a lényege, hogy hármas bokorrímekre végződnek a 11 szótagos sorok, amiket hendekaszillabusnak hív a szakirodalom. Ez egy hatodfeles jambus, ami főleg a tercinákból és a szonettekből lehet ismerős. Itt a tercinák egyik változatával van dolgunk: „Átkelve a torony után a Szajnán, / a korláton túl a vízre hajolván, / valami víz-fedője árny borul rám.” Tandori e művekhez tartozó szerzői kommentárjában kitér arra a fontosnak nevezhető tényre, hogy a Szakadj ki a Szpérónak, párizsi után íródott, mintegy annak lírai magyarázataként, és valóban ugyanaz a szcéna köszön vissza: Auteuil, lóversenypálya, víz, hajó. A jegyzetből az is kiderül, hogy a Szpérónak, párizsi, a Szakadj ki és a Semmi magyarázat egyfajta trilógiaként értelmezendő, mert egymással szorosan összefüggő művekről van szó. A Semmi magyarázat értelmezésekor Tandori megemlíti, hogy az utolsó két sora „ritmust vált”, és Kálnoky László Férfikor című versére utal. A ritmusváltás abból áll, hogy a kétsoros strófa első sora 11 szótagosról 10 szótagosra rövidül, tehát páros szótagszámúvá lesz, így hímrímet kap. Míg a második sor 7 szótagosról 6 szótagosra változik, vagyis itt is ugyanaz történik. A Férfikor című Kálnoky-versre pedig éppen ezekkel a páros szótagszámokkal utal, hiszen ott találkozunk 10/7-es sorpárokkal: „hol az erőtlent és a habozót / felfalja a bozót.”
A Vagy majdnem az… köteten végigtekintve elmondható, hogy általában jambusverseket kapunk ‒ ilyen a nagy, létösszegző verse is, a Madárzsoké is ‒, és a magyar népies, tehát az Arany Jánosi által fémjelzett dalra hasonlító felezős, metszetes, csak ütemhangsúlyos formákkal nemigen találkozunk továbbra sem. Vagy mégis… De ezek inkább az ütemhangsúlyos versek modern variációi, hiszen valóban találhat az olvasó olyan verseket, amelyek nem időmértékesek, amelyeket sem jambusi, sem trocheusi versként nem lehet értelmezni, legfeljebb szótagszámláló versnek, ami amúgy is az ütemhangsúlyos versek egyik „kinövése” lehetne. Ilyen dalokra szép számmal lelhetünk például A Mayfair-Hyde-i ciklus versei között: „Jobb ma egy kevés-ok, / mint holnap egy túl-ok. / Hány kedves veréb fog / várni ‒ megyek, túzok.” Láthatjuk, hogy itt a hatos szótagszámmal, mintha egy olyan felező tizenkettes képződne meg, ahol a félsorok egy-egy külön sort alkotnak, és a metszetet a sorok végén kapjuk, nem a sorok közepén, és ezek a metszetvégek e logika szerint mindig rímesek is. Ezekben a hatsorosokban belső metszetet, legalábbis következeteset nehéz találni, de azért a 3/3, vagy a 4/2, 2/4 gyakran előfordul: „madarat etetek, / azzal, mit meghagyok. / Kiket- egyebeket / azzal, hogy megvagyok?” Itt a 3/3 osztás érvényesül a harmadik sor kivételével, ahol 2/4-et kapunk. A felezős, ütemhangsúlyos versekre egészen az életmű utolsó könyvéig kellett várni, a posztumusz napvilágot látott Felplusztulás, leplusztulásig. Ám itt mintha valamiféle posztmodern-neoavantgárd igénnyel direkt szétírná, dekonstruálná ezt az egyébként még mindig sok lehetőséget rejtő formát, és a metszetek itt is eléggé csúszkálnak, ám következetesebb a forma. A Vagy majdnem azban tehát a népdalforma helyett inkább a műdalforma felé dől el a mérleg nyelve.
A kötetben további versformák is találhatók, de olyan kevésbé szignifikánsakról van szó, mint az európai, szótagszámláló haiku vagy a nonszensz versek limerickje. Illetve van még egy versforma, ez pedig maga a szabadvers, amiből szintén szép számmal akad a könyvben. Egyébként a jó szabadvers sem formátlan, hiszen szerkesztést igényel, szerkezet alapján íródik. A kötet versei közül véleményem szerint mégsem ezek lesznek azok, amiket majdan antológiába tesznek vagy elszavalnak, hanem a formaversek. Hogy más költői eszközről is szót ejtsek: Tandori verseiben ritkák a hasonlatok vagy a metaforák, bár előfordulnak, és néha él az alliteráció eszközével is, mint például itt, rögtön két egymást követő sor erejéig is: „a szakadás kimúló / hangja harsan. // Ó, te áldásra átok hangjelenség ‒ / tisztelgő bakter, állok. / Jószerencsét.” Egyébként speciel itt egy hasonlítószó nélküli hasonlatot is kapunk: „tisztelgő bakter, állok”.
A kötet címét egyébként Tandori Szabó Lőrinc verséből kölcsönözte, a Semmiért egészen címűből: „életed legyen öngyilkosság, vagy majdnem az”. Tandori ennek a versnek az önfeladó szeretetről szóló részét bizonyára saját önfeláldozó szeretetével rímeltette össze, amit a madarak iránt érzet, amik ‒ vagy inkább akik ‒ miatt hosszú évekig alig tette ki a lábát otthonról vagy a városból. E kötet már a főmadarak és köztük Szpéró halála után íródott, amikor a szerző elkezdte az utazgatásos, lóversenyzős korszakát. Mindent összevetve véleményem szerint a Vagy majdnem az Tandori egyik legfontosabb verseskötete, amelyben talán a legjobb versei lapulnak meg, és sokkal nagyobb figyelmet érdemelne, mint amennyit kapott eddig. Remélem, hogy e kijelentés igazságtartalmát a fenti, főleg verstanra koncentráló elemzésemmel is alátámaszthattam.