A téli csendek lámpafénybe folyva
zuhannak szét a dermedt városon,
ágak hegyén a csillagszőtte ponyva,
a hűvös ég lebegve átoson.
Magánykirály
A téli csendek lámpafénybe folyva
zuhannak szét a dermedt városon,
ágak hegyén a csillagszőtte ponyva,
a hűvös ég lebegve átoson.
Földünk ilyenkor elveszettnek tűnik,
magány uralja, lelki tetszhalál,
királyi lépte döng a messzi űrig.
Ha félnél tőle, biztos megtalál.
De nem hagyom, hogy lelked összegyűrje.
Lobbants tüzet, s én nem szégyelleném,
hogy zörgetek, – ha száll a kémény füstje –
egy új időnek fázós reggelén.
Miskolc
Tél van, zimankós, szürke-kék napok,
te nem szólsz, én is inkább hallgatok.
A villamos alig csilingelő,
mögüle gyárak füstje ring elő.
Aprókat lépve, szinte félszegen
megyünk az úton, járdaszéleken.
A fény kopottas délután ötig,
olyan erőtlen, érzem, eltörik.
Aztán kigyúl a város, izzanak
a Szinva-partig elcipelt szavak.
Kezem kezedben, s mint a gyermekek,
egy padra szívet rajzolok neked
Hótakaró
A tóra friss havat sepert az éjszaka,
s a morcos szél, akár egy éles fémkasza
csapongott körbe, földön, ég felett.
Reggelre csendes, szűzi béke lett.
A messzeségben, ott, a hóhegyek mögött,
egy templomajtó nyílt, remegve felnyögött,
s ijedten szállt a mélybe pár galamb,
mikor megkondult fent a gyászharang.
Szívbörtön
Leszáll az éj – a fényt hiába várom –,
sötétje újra egymagam talál.
A szívszobáimat kerengve járom,
akár a herceg, árva Kékszakáll.
Egyik szobám lakatja szembetűnő,
a kulcs sehol…, jaj, én ma feltöröm!
Várbörtönébe, mint gazella-ünő,
bezárva sír a szenvedély, öröm.
Talán miattam? Ám talán csak értem,
hiszen karomba vágyna minden este,
szabadnak álmodom, s igen, nem érdem,
ha félve hív, s ijedve ráng a teste.
Ha nem nyitom ki ajtaját, de hallom,
örök gyehenna vár, magányos alkony.