Új Tragédia született! A madáchi mű – Az ember tragédiája – 20. századi folytatása. Egy alighanem ismeretlen szerzőtől, Józsa Péter Páltól.
Az új Tragédia is a tagadás, a NEM világa. Az a világ, amelyben csak halovány, alig hallható IGEN van. Valami ilyesmi: nem kell, nem szükségszerű rabszolgának lenni. S egy messzehangzó népdal: Az hol én elmegyek, még a fák is sírnak. Szomorú, de szép.
Új Tragédia született! A madáchi mű – Az ember tragédiája – 20. századi folytatása. Egy alighanem ismeretlen szerzőtől, Józsa Péter Páltól.
Az új Tragédia is a tagadás, a NEM világa. Az a világ, amelyben csak halovány, alig hallható IGEN van. Valami ilyesmi: nem kell, nem szükségszerű rabszolgának lenni. S egy messzehangzó népdal: Az hol én elmegyek, még a fák is sírnak. Szomorú, de szép.
Műfaja: opera-oratórium; talán leginkább tragédia. Összművészet: zene-ének-szöveg, melyhez sokkoló látványt tesz hozzá a rendező. Két és fél órás zenére komponált szöveg, kisebb-nagyobb összefüggő gondolatsorok, szabad költői asszociációk. A szövegkavalkádból gyakran kihallatszik: pöcegödör, latrina, fekália. A NEM világa. Egy történelmi sor: Teiresziász, Attila kardja, Marx, Engels, Lenin, sajtószabadság, világháló, Csernobil, és… valószínűleg a rendező által beszúrva: Kijev, Harkov.
A cselekmény: vádbeszéd, ítélet, kivégzés.
A zene összefüggő, de effektusokból áll, kevés visszatérő dallammal, uralkodnak benne a mély tónusok (mély hangzású hangszerek: brácsa, nagybőgő, basszusklarinét, basszusokból álló férfikar). Alighanem egyedülállóan borús hangzás a zenei irodalomban. A karmester (Strausz Kálmán), aki a partitúrát összeállította, a partitúrába beleírt szövegekkel segítette a rendezés ritmusát és a színészek játékát, arra hívja fel a figyelmet, hogy ez az opera-oratórium valójában maga a szerző ars poétikája:
Agón azt jelenti görögül, hogy verseny. Az ember alapvető szükséglete és érzelme. A verseny: tülekedés, dulakodás, agresszió, (le)győzni vágyás. Az agónia pedig: haláltusa. A darab a végső, értelmetlen versenyre is utal. Az emberiség haláltáncára. Mintha Arany János Híd-avatásának vagy Madách londoni színének öngyilkosai bukkannának fel.
A szöveg kaotikus és költői. Íme egy részlet: „Tei-re-szi-asz!... Tei-re-szi-asz! Te,... borsöpredék! Annyit körmöltél, már mindent elfeledtél! Szomorú biztonságban éltek, ti szegény elnemenyészők... Nem ismerhetitek az ember isteni pillanatait, mikor csillagokként zuhanunk egymásba, hogy megsemmisítvén ellen-önmagunkat, gömbként szülessünk újjá – szólok én; s ezt ők is hallják, bosszút is állnak rajtam. – No nem azért, mert kiváltságukat megbolygattam. De ti! – földön haladó és halandó testvéreim –, ti vajon milyen büntetésben részesültök fecsegésünk halhatatlanná és hallgathatatlanná rögzítésével? Atilla kardjára! Minden így kezdődött! Ezzel kezdődött! A firkálás! Sokszorosítás, hamisítás, koholmány és rágalmazás, vádemelés és csuklók nyiszálása! Rémtettek legszörnyűségesebbikével vádolva! Mielőtt szétporladna a jegyzőkönyv, átmásoljátok, nyelvekre fordítjátok, kommentárokat fűztök hozzájok, a kommentárokhoz indexeket irkáltok; s kétezer év múltán mint átkapart palimpszesztusszal házaltok vele az Újvilágban, hogy végül kettes számrendszerben végtelenné rögzítsétek a hamisítások hamisításait! Apolló-himnuszainkat oszlopokra véstük, ti pedig itt kapirgáltok borseprőtintátokkal?! Az ige fekáliája a szétrohadó masszában! Az Atlantiszon túl lehúztok egy vécét, Europae-ban sárhegyek emelkednek. Ezt másoljátok! Nem hallom hóhérsegédeimtől igémet igenelni; vagy hogy heves tiltakozások tolulnának ajkaikra.”
A látvány mindent visz. Amfiteátrum. Történetfoszlányok. Ha érteni akarod, elveszel. Ha elengeded magadat, és csak érezni akarod, akkor fejbevág. Nem lineáris képi és gondolatsor. Mindaz, ami rád ömlik („lehúzott vécé”) tanulmányaid emlékeiből, médiából, világhálóról, pletykából, összeesküvés-elméletekből. Nem lineáris, mert a szöveg nem sok kapaszkodót nyújt, ráadásul a szöveget ellenpontozza a vele nem is mindig illeszkedő élőzene, ének, kórus. Az amfiteátrum, az álarc, a kotornusz, a kórus jelenléte azt jelzi, hogy az ókori, összművészeti, mindenkihez szóló színházhoz kívánnak visszatérni. Valamihez, ami már nincs. Hamvas Béla szerint Krisztus előtt 700-ban eltévedt az emberiség, az őskori embert felváltotta történeti, aki tévelyeg, szüntelenül romlik, őrjöng. Vidnyánszky Attila szereti ezt az összművészetet, a minden érzéket egyszerre megragadó színes, tarka, zajos, egyszerre több színtéren zajló, egymásba játszó kaotikus világot. Annyi a részlet, olyan gyorsan változik előtér és háttér, hogy követni szinte lehetetlen.
Az amfiteátrum csak az alaphelyzet. Egyik részében eldőlt moai (húsvét-szigeti kőszobor), a kultúra önfeladásának, összeomlásának, eltűnésének jelképe. És persze van horogkereszt, Lenin-fej, tankok, és mindenféle értelmezhetetlen technikai eszközök; kilógó belek, széttrancsírozott emberek.
Az Agón a közönség által valószínűleg nem ismert Józsa Péter Pál (1960–2019) egyetlen darabja. Az író sorsa hasonlít Madáchéhoz: Madách sem élhette meg Tragédiájának bemutatóját, sikerét. Józsa Péter Pál már korábban átadta a Nemzetinek művét, de csak most, halála után három évvel került sor a bemutatóra. Ahogy tájékozódom az életéről, nem volt része sikerben.
Madách Imre és Józsa Péter Pál Tragédiájában közös: az ember tragikus életútjának felvázolása, az ember rémségei („mélységei”). Madáchnál iskolapéldák, Józsa Péter Pálnál zenés-szöveges asszociációk formájában. A főszereplők is sokszorozódnak. Ádám sokféle szerepben jelenik meg, ugyanígy az Agón főszereplőjét is nyolc szereplőre osztotta szét a rendező. Kétségtelen a madáchi párhuzam. A különbség annyi, hogy a történelem ma már nem lineáris és nem is körkörös.
A 20. századi történelem kaotikus. Hibrid. Nincs már állítás és tagadás, ezért nincs szintézis, nincs megoldás sem. Még annyi sem, mind Madáchnál („Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál”).
Ha lehet, még szomorúbb a helyzet, mint Madách Tragédiája esetében. Talán csak annyi a remény, amennyit egy nyelvész kibogarászhat a NEM szóból. Az ember világa tehát a tagadás, a NEM világa. Bár mindig vannak, akik azt mondják: IGEN. Ha kicsit elharapod a magyar nem-et, akkor úgy hangzik, mint egy elharapott igen. A NEM-ben benne van az IGEN, s megfordítva, ahogy ősszavaink is egyaránt jelentették ellentétüket. Az IGEN azonban szervetlen mind Madáchnál, mind Józsa Péter Pálnál. Alig hallható. A mormolt nem – (talán) igen.
Az előadás végén ücsörgünk még egy kicsit az amfiteátrumban, (atom)támadás után vagyunk, a színpad romokban, törmelék és talán vulkáni hamu temeti be. Romokon állunk, és romokban végezzük. Igaz, hogy az emberiség mindig újra és újra ki tudta mondani az IGEN-t, s föl is állt, de milyen áron.
(Agón, ősbemutató, 2022. márc. 4. R.: Vidnyánszky Attila. Csak erős idegzetűeknek, és modern színházban edzetteknek!)