Megkísérelve Boér Géza Hiányok térképe című első kötetének leírását (Korunk, 1981. 4. 315–308.), azt mondottam, könyvet, írást feltételez a Boér-vers. A kritikus azt kívánta ezzel hangsúlyozni, hogy költőnk esetében a versnek mindkét érzékelhető „teste”, a hangos és a vizuális egyformán fontos, sőt ez utóbbi olyan jelentésmezők felé nyit, amelyet a hangzásra hagyatkozó versben elérni lehetetlen.
Elsődlegesen nem a hangzás szólítja meg a Boér-vers befogadóját, hanem a látvány, a vers grafikai képe indítja a „nézőt” a betűkből, szóelemekből, illetve szavak térbeli elrendezése, tördelése, elválasztása, üres helyek beiktatása (ahogy nevezik, nulla nyelvi anyag), valamint az írásjelek szokatlan használata által keletkezett „képek” értelmezésére. A hagyományos, többnyire passzív befogadói magatartásnak ez esetben ki kell egészülnie egy aktív és alkotó magatartással, hogy a versek jelentése, a költő üzenete megtalálhassa a címzettet.
Az elmondottak példázására a kötet első ciklusának (CSUKOTT JELENTÉSEK) remény (sic!) című versét választanám. Megjegyzem, a verscímek sem követik a cím hagyományos helyét, nem az írásmű élén jelennek meg, hanem beépülnek a vers szövegtestébe, mindössze a kövér betűs szedés által emeli ki a szerző. Az íráskép alapján a remény két jól elkülönített részre tagolódik, az egyik részt balra zárt rövid verssorok alkotják („a kétértelműség / alaktalanuló / templomaiban / vajon / átérsz-e / a már / megkezdett reggelbe / a kérdőjel ittlétébe”), a másik rész helye a lap közepén van, és két-két lépcsőzetesen elhelyezett sor alkotja, zárójelben található, s magában foglalja a címet is, s bizonyos tekintetben beépült az első részbe, minthogy annak utolsó előtti és utolsó sora közé van ékelve: „(hűvös / áramlások / remény / telensége)”.
A lírai ént leginkább foglalkoztató kérdés, hogy egy bizonytalan és egyre kiismerhetetlenebb helyzetből („a kétértelműség alaktalanuló templomaiban”) miként lehet irányvesztés nélkül a cselekvő jelenlét világát („átérsz-e a már megkezdett reggelbe”) elérni. Kétely gyötri helyzete, illetve a körülmények bizonytalansága miatt a lírai ént (a nem cselekvés jellemzi ezt a helyzetet, állítmánya sincs az első „mondatnak”!), aki viszont tudja: a helyesen feltett kérdés a cselekvés előfeltétele. Ahogy mondja, a „kérdőjel ittlétét” választaná, s ehhez saját egyéni akaratára támaszkodna, amint a második mondatból kitetszik (átérsz-e). A vers első szövegrésze tehát egy elvont, nyelvileg személytelen és egy konkrét, személyes mozzanatból tevődik össze, amelyet aztán a második szövegegység a nyelvi személytelensége révén az általános érvényűség irányába tágít, a remény és reménytelenség együttes jelenlétének gondolatát sugallva általában az ilyen léthelyzetekkel kapcsolatban. A szubjektum léthelyzetét és a lehetőségeit illető kételyt tisztán nyelvi eszközökkel, egy sajátos nyelvtan követése nyomán (pl. nyelvi személytelenség alkalmazása, valamint fosztóképzős szavak különválasztása révén) valósítja meg a költő.
Mint láttuk, a lírai én a „kérdőjel ittlétét” választaná a fenti vers tanúsága szerint, a kötet centrumában elhelyezett TÉR SZA KAD ÉK OK-ban pedig a beszélő alany felszólításként hangoztatja, hogy „adjátok vissza kérdőjeleimet”, valamint azt, hogy „aprítsátok föl a mozdulatlanság egyre gyűlő görcseit”, illetve azt, hogy „adjatok a némaságnak nyelvet”. (XXVI. old.) A vers beszélő alanya többnyire a hiányt konstatálja, és a lehetőségekre irányul figyelme, de ez a személyes jelleg, amire a cselekvő igék használata világít rá, mondhatni jelentéktelennek tűnik a meg-megszakadó és töredékes versbeszéd során, amelyet igék helyett igenevek uralnak, illetve szenvtelen tárgyias leírások a mozdulatlanságról, valamiféle „fájdalommentes hullanap”-ról. Nehéz ilyen helyzetben nem a lemondás mellett dönteni: „fércelt jövő / kifulladva / óhajok szirmait / hullatva / felfüggesztett vereség” (XXIII.), illetve: „ha még elképzelhető / örök figyelés / valami érkezés-neszre / önnön / menekülésébe / beleveszve”. (XLVII.) Eközben viszont érezni, hogy a költő értékrendszerét a szabadság–cselekvés–teljesség hármasa jellemzi, még ha hiányként is van ez jelen a helyzetleírások, illetve a közérzetmegfogalmazások szintjén: „csakis a távolmaradó szabadság gondolata lehet jó volna kitalálni érte a legszebb metaforát”.
Utóbbi versidézeteink különben önkényesek, nem követik a Boér-vers írásképét, látványát, grafikai sajátosságait, amelyek érzékeltetése nélkül sérül a vers jelentése, nem lesz teljes üzenete. A költészet vizuális lehetőségeinek igen merész kiaknázására tett ugyanis komoly kísérletet Boér Géza első kötetével. Hasonlóval nem is találkozni az akkori romániai magyar lírában, rokon törekvéseket a párizsi Magyar Műhely köréhez tartozó alkotóknál fedezhetni fel, az 1970-es években. Esetükben „neoavantgarde ihletésű konkrét költészetről” beszélt Kulcsár Szabó Ernő, az 1945 utáni magyar líra leglátványosabb újításának tekinti törekvéseiket. (Vö. Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. Budapest, Argumentum Kiadó, 1994. 147–148.) „Az új magyar líra fejlődése szempontjából főként azzal bizonyult termékenyítőnek ez az európai átszármazású extrémizmus, hogy mind nyilvánvalóbbá tette a klasszikus-modern, Nyugat típusú poétikák alkalmatlanságát olyan késő modern tapasztalatok kifejezésére, amelyek immár nemcsak a személyiség egységének, hanem a nyelv uralhatóságának gondolatát is megkérdőjelezték” – írja az előbbiekben hivatkozott irodalomtörténész. (i. m. 148.)
Úgy vélem, Boér Géza maga is világosan látta lírai kísérletének lényegét és helyét. Kritikusként egy alkalommal fel is vetette a kérdést, Cs. Gyimesi Éva líratörténeti monográfiáját méltatva (Találkozás az egyszerivel. Kísérlet mai líránk értelmezésére. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1978), amikor arról beszélt, hogy a szerző által kidolgozott versmodell alapján (Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Király László, Kenéz Ferenc költészetét elemezve) nem értelmezhető a modern líraiság, mint amilyen például a konkrét költészet. (Az értelmezés lehetőségei. Igaz Szó, 1979. 9.)
Pontosan érzékelte Szász János, hogy Boér lírája a neoavantgarde és a posztmodern között helyezhető el, formai megoldásai pedig „kristályosan világos mondanivalót” hordoznak. (A Hét, 1989. március 2.) Ez a mondanivaló pedig az egyéni és közösségi (romániai magyar kisebbségi) lét veszélyeztetettségéről, mintegy a költő tragikus látásmódja jegyében fogalmazódott, s ilyen tekintetben Hervay Gizella és Szilágyi Domokos lírájával rokonítható. Minden egyes költői megszólalás mondhatni egy-egy létleletnek felel meg. Nem öncélú, hanem mondhatni halálosan komoly játék, amit Boér lírájával találkozva tapasztalhatunk. Mintegy Szilágyi Domokos figyelmeztetése érvényes ezúttal is: „Én játszom ugyan, / de ti / vegyetek komolyan” (Nyár).
Úgy ítélte meg hát Boér Géza, hogy újítása avagy szakítása az adott költői hagyománnyal és gyakorlattal nem sajátosan irodalmi indíttatású, a maga számára ugyanis a versírást az egyetlen lehetőségnek tekintette ahhoz, hogy hitelesen megnyilatkozhasson az általánossá vált szabadsághiány, a diktatúra körülményei között. Készültek is folyamatosan látleletei a veszélyeztetett egyéni és közösségi létről, aztán arról a folyamatról, amely az erdélyi magyarság beolvasztását célozta, illetve kultúrájának elsorvasztását, valamint egy olyan társadalomról, amelyet leginkább a szabadság hiányával lehetne jellemezni.
Arról az írói nemzedékről mondotta egy interjúban Ágoston Vilmos, amelyhez Boér is sorolható, hogy „a formabontás itt [Erdélyben, Romániában] nem azonos – kelet-európai terminusként – a nyugati formabontó törekvésekkel, mert itt ez mindig egy szabadságra vágyó törekvés volt; korlátok lerázását jelentette, míg Nyugaton inkább egy ezoterikusabb jelenség volt.” (Martos Gábor: Marsallbot a hátizsákban. A Forrás harmadik nemzedéke. Kolozsvár, Erdélyi Híradó Könyv- és Lapkiadó, 11.)
A rendszer által alattvalónak tekintett polgárnak akkor mondhatni napi tapasztalata volt, amit Boér versbe foglalt, éspedig az, hogy „se (h)arcunk se igénk se tájunk / biztos pontjaink ködbe takarva”, s az ember közérzetét a kilátástalanság határozta meg, költőnk szavai szerint: „várakozás itt mert nincs más hon máshol / ahol lehetnénk nem egyedül”. Ilyen nyomasztó külső meghatározottságok között élve nem csodálkozhatunk, ha magának a költői létnek a drámáját is valamiként kozmikusnak fogta fel Boér, de erről a helyzetről mintegy önmagát kívülről szemlélve, távolságtartón és tömören, képletesen szólva beszélt, így: „szavaid foga vacog / egymásba botlanak / megvakult csillagok”.
*Részlet egy hosszabb tanulmányból, amely utószónak készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. kiadásában a közeljövőben megjelenő Egybegyűjtött írások című Boér-kötethez.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)