Bela Duranci hatalmas térbeli perspektívákat lát át. Kapcsolóelem emberek és emberek, kultúrák és kultúrák, nagyobbnál nagyobb szellemi távolságok között.
Bela Durancinak a Kondor Béláról szóló naplója egyik ismertetőjében fogalmaz úgy a szöveg szerzője, Kishonty Zsolt, hogy Bela Duranci e naplószövegeiben felelevenített közép-európai történeteknek – természetszerűleg – főszereplője és krónikása is egyben. E gondolatok két fontos pillérénél hadd időzzünk el egy kicsit!
Nem csak Közép-Európánál maradva ki kell emelnünk: Bela Duranci hatalmas térbeli perspektívákat lát át, fog közre. Itt nem áll meg. Kapcsolóelem emberek és emberek, kultúrák és kultúrák, nagyobbnál nagyobb szellemi távolságok között.
A művészettörténész, kritikus, esszéíró, műemlékvédő, kurátor, kultúraszervező Duranci Dévics Imrével megalapítja a Szabadkai Képzőművészeti Találkozót, számos helyi és magyarországi művésztelepen vesz részt, vagy koordinálja azok munkáját, felállítja a Pechán József-emlékkiállítást, megszervezi A magyar képzőművészek alkotásai a Vajdaságban (1830–1930) című kiállítást, sorolhatnánk… És hozzátesszük: e pár tárlat megemlítése szigorúan önkényes alapon történt.
A kapocsszerep mellett tehát szervez és csak szervez. Cselekszik. Reflexszerűen a szemlélődő-megfigyelő tudatával, szervezői aktivitással – kíváncsiságból? életformából? elhivatottságból? Nehéz e kérdésekre választ adni. Talán mind miatt.
A másik lényeges pillér pedig legyen a krónikás szó. Tudjuk róla, volt alkalmunk megtapasztalni kiállításmegnyitókon, vele készült interjúk során, hogy napra pontosan idéz fel egy-egy megélt eseményt, akár kiállításról, művésztelepről, akár művész kolléga, ismerős, jó barát életpillanatáról van szó. Kritikáiban-recenzióiban is hamar helyére kerül egy-egy megállapítás, művészettörténeti adat, évszám. Mert ilyen krónikás ő, nemcsak a vizualitásban szemlélődő, elmerengő, hanem a szavak, a tények-tettek embere is egy személyben. A kimondott vagy épp leírt örökbecsű, örök érvényű szavaké, mondatoké – éppen őt idézve: „képzőművészeti lexikák” ezek.
Krónikás ő a tekintetben is, hogy a szinte már feledésbe merült művészek, későn „észrevett” alkotók életpályájáról is hírt ad. Almási Gábor szobrászunk esetében a modern vajdasági szobrászat megszületéséről beszél Tuskó című (1946) műve kapcsán. Tudósít Wanyek Tivadar fotós-festőről, az Écskai Művésztelep alapítójáról. Ő az oromi Faragó Endre festő, világhírű szőnyegszövő életrajzírója is.
Kiállítja a zombori Csávosi Sándor olajképeit és akvarelljeit. Begyűjti és bemutatja Nagy Istvánnak a vajdasági múzeumokban és magángyűjteményekben található műveit, s itt nem áll meg, tanulmányt ír Nagy István jugoszláviai tartózkodásáról. A világot bejárt Gyelmis Lukács munkáit méltatja kiállításának katalógusában; ugyanígy: katalógusban szól Húsvéth Lajosról, „síkságunk poétájáról”.
Az eddig elhangzott nevek sem a teljesség igényével kerültek papírra, és a következőkben sem törekszünk, nem is törekedhetünk a teljességre, a kronológiát sem tartjuk tiszteletben, de csak pár pillanat és gondolatfoszlány erejéig térjünk ki a Forum Könyvkiadóval, a folyóirataival való együttműködésére!
Képanyagot válogat Kapitány Lászlóval az 1978-ban megjelent, B. Szabó Györgyről szóló kötethez, amelyhez Bányai János írt bevezető tanulmányt. Bordás Győzővel is képanyagot válogatnak és bevezető tanulmányt írnak a két Pechánról szóló kismonográfiához. És máshoz is.
Szintén bevezető tanulmányával jelenik meg 1987-ben a Milivoj Nikolajevićról, 1988-ban a Faragó Endréről szóló kötet, illetve a húsz évvel ezelőtt napvilágot látott Penovác Endre-féle formabontó képzőművészeti mappa is. Ha pedig nem épp őt fordítják, akkor ő fordít szerbhorvátra; így jelent meg Ács József bevezető tanulmányával a Zentai művésztelep című kiadvány.
Önálló kötetként tartjuk számon a Spomenici revolucije u Vojvodini című művét 1988-ból, a Nagybánya és a vajdaságiak – A Művésztelep száz éve című katalógusát 1996-ból, a Farkas Béla-kismonográfiát 1999-ből – a háborúkkal-bombázásokkal gyötört időszakokból. Majd a kissé nyugodtabb periódusban, 2004-ben megjelenik a Petrik Pál-, tíz éve pedig a Pechán József-monográfia, amelynek fényképészeti részét Németh Ferenc írja.
A Hídban folytatásokban megírja Vajdaság képzőművészetének történetét, de szigorúan polemizál Gajdos Tibor Képzőművészeti élet Szabadkán a két világháború között című kötetének egyes megállapításaival, kritikai hozzáállásával. Adalékokat közöl a vajdasági „kegyelet és büszkeség” emlékműveinek tanulmányozásához, folytatásokban; ír az eszéki Ismar Mujenizovićnak a XIV. téli olimpiai játékokat hirdető plakátjairól; az elismerés hangján szól Kalapis Zoltán Festők nyomában című kötetéről; tanulmányt ír Streitmann Antalról; Harkai Imre Topolya építészete című „időgépéről”, óvva a nagybetűs várost; Szajkó István temperamentumot és jellemet felszínre hozó portréiról – kiemelve a 7 Nap-beli kiállítások fontosságát, hiánypótló erejét; s nem utolsósorban Maurits Ferenc fedőlapterveiről. A Létünkben is publikál: Baráth Ferenc műszaki szerkesztőnket, színháziplakát-terveit méltatja, hosszú tanulmányban ír Mauritsról. És még sok más alkotóról, alkotásról.
S hány építészportrét vázol fel a szintén a Forum gondozásában 1983-ban megjelent, A vajdasági építészeti szecesszió című könyvében. Kezdve Baumhorn Lipót zsinagógaépítőtől, Jakab Dezső és Komor Marcell épületeinek stílusjegyeit precízen elemző, elmélyült kutatói hozzáállásán át, egészen Pártos Gyuláig, Pekló Béláig, Lajta Béláig, Raichle J. Ferencig – Bela Duranci „kutatásai nyomán került a köztudatba a Raichle-palota és építője, ő emelte ki a nevet is, az életművet is a múlt feneketlen süllyesztőjéből, s tette fontos művészettörténeti ténnyé, megkerülhetetlen művelődéstörténeti adattá” – állapítja meg Kalapis Zoltán.
Csak itt és most hány alkotó neve hangzott el, s fel sem merjük tenni a kérdést: vajon kik és hányan maradhattak ki?
Nem mehetünk el szó nélkül a mellett a körülmény mellett, hogy 1991-ben Bela Duranci elnyerte a Forum Képzőművészeti Díjat; akkor, amikor Jung Károly Híd Irodalmi Díjban részesült. A Forum igazgatóbizottságának elnöke, Dávid András – igaz, egy teljesen más légkör közepette, 1992-ben – így köszöntötte a jelenlevőket: „Abban a hitben vagyunk itt, hogy éppen most a szóba vetett hit a legnagyobb varázslat… Hiszünk abban, hogy e két rangos díj annyit jelent, hogy vagyunk, hogy létezünk, hogy itt akarunk maradni, hogy hiszünk a folyamatosságban, a művészet, az igaz szó folyamatosságában.” Bela Duranci krónikásunk életművében tapasztalható, megfogható a művészet, valamint a szó legnemesebb értelmében vett tudományos „beszélés” összefűződésének „folyamatosságába” vetett hite. Tudós odafigyelése, munkássága napjainkban is kitapintható, ám külön kiemelendő, hogy 2017-ben összeállította a Bácstól a Sétaerdőig című önéletrajzát.
A Vajdasági Magyar Művészeti Díj átadásának napján – bár kétségtelen, hogy ezt Bela Duranci is pontosan tudja – született meg közel százötven éve a szabadkai „kolléga”, Fónagy Béla művészettörténész, sőt itt van a zsablyai Szótér János is, aki majd százhúsz évvel ezelőtt szintén ezen a napon látta meg a napvilágot, s aki „a díszítőművesség, a művészi fafaragás, az iparművészet ősi ágának tájaink egyik utolsó nagysága” – ismét Kalapis Zoltánt idézve. És nem utolsósorban Edvard Munch születésének napján hajolunk meg – kifejezést lopva Tolnaitól: a képlékeny képlény – Bela Duranci munkássága előtt, az előtt az ember előtt, aki elfeledett, méltatlanul háttérbe szorult, másrészt pedig jelentős, helyi, vajdasági, Kárpát-medencei és ezeken túli egzisztenciák, a „különbségek gazdagságának” páratlan ismerője, megismertetője.
A Vajdasági Magyar Művészeti Díj ünnepélyes átadásakor elhangzott köszöntő szerkesztett változata.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2019. június 15-i számában.)