kint remegett a híd.
az emberek a fákon ültek,
a törzset ölelték, ingtak
az ágakkal és falevelekkel.
hamisan énekelt a toronyóra.
gonosz vagy – sipítozta a huzat,
akkor is az voltál,
amikor a takaró alatti világból
nézted, ahogy elszáradnak
a kaktuszok.
vagy amikor visszafeleseltél
a vasúti bemondónak.
ültem, kávém kihűlt, a tejszín
undorító rögökben úszott benne.
a cigaretta ujjamra égett.
nem szóltam, pedig a huzat
a szőnyegeket rángatta,
ki-be csapódott az ajtó,
mozgott a szekrény.
kint remegett a híd.
az emberek a fákon ültek,
a törzset ölelték, ingtak
az ágakkal és falevelekkel.
hamisan énekelt a toronyóra.
a templomokban is az ördöghöz beszéltél,
kántálta elszántan,
talán egy álomban kezdődött,
vagy amikor a párás
fürdőszobatükör előtt fésülködtél.
égett a torkom, amikor szólni akartam a huzatnak,
ugyan mit tud ő rólam? különben is,
a vasúti bemondó küldött el
ismeretlen helyekre,
maradtam volna a márványfolyó partján,
beszéltem volna a varangyos békához,
ahogy éveken keresztül
minden este.
talán olvasott a gondolataimban,
szatén függönyeim leszaggatva a karnisról
sikoltozta, hogy a márványfolyót és a békát
fölzabálta az idő,
belőlem is halvány lábnyom maradt.
a rossz nem örökölhető,
a folyó is tudta,
menni kell.
a diófa eldőlt kertemben,
madarak sodródtak a szélben.
akkor tűnt fel, hogy füst van a szobában.
magamra húztam az abroszt,
a porcelánpohár szilánkjai között
folydogáló kávén
barna csikkek úsztak.
a huzat néha megragadott, szorított,
újra és újra kitéptem magam,
pedig nem volt tűz,
csak a bőröm füstölt.
a rossz a jó hiánya, pókhálós sarok,
szennyvízszagú zug,
feldőlt az íróasztal,
ósdi vázák csörömpöltek.
talán tényleg másvalaki nézett vissza
a párás tükörből.
víz ömlött az égből,
a csontig vágó mennydörgés
kettétörte a templomi harangot.
* A szerző idén a Petőfi Kulturális Ügynökség Kárpát-medencei Programigazgatósága KMI 12 elnevezésű programjának tagja 11 másik kortárs magyar alkotó társaságában.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)