Petőfi Sándor 1845 tavaszán indult első felső-magyarországi körútjára, és április 4-én érkezett Eperjesre. Barátjánál, Kerényi (Christman) Frigyesnél vendégeskedett, és az általa nemes egyszerűséggel „amicés város”-ként jellemzett, nagy múltú településen több önfeledt hetet töltött el.
Petőfi Sándor 1845 tavaszán indult első felső-magyarországi körútjára, és április 4-én érkezett Eperjesre. Barátjánál, Kerényi (Christman) Frigyesnél vendégeskedett, és az általa nemes egyszerűséggel „amicés város”-ként jellemzett, nagy múltú településen több önfeledt hetet töltött el. Eperjes lázas szellemiségű, élénk városka volt a 19. század negyvenes éveiben; megannyi nép – német, magyar, zsidó, szlovák, lengyel, ruszin – találkozóhelye, és hangulatában is mintegy rímelt a reformkori Magyarország szellemi megpezsdülésére. A környező településeken lévő kisnemesi kúria miatt nem véletlenül nevezték Sáros vármegyét a „kedélyes Gascogne”- nak – központ és vidéke a tájon valamiképpen egymásra talált. A korabeli honismereti író, Berecz Károly már kevert ajkú, de magyar szellemiségű városként emlegette.
Eperjesi időzése során Petőfi számos kirándulást tett a környéken. Helybeli barátaival bejárta a szép kilátást nyújtó Szent László-hegyet, kirándulgattak az akkortájt kedvelt kiránduló- és mulatóhelynek számító Havránra, a savanykás borvízforrásáról nevezetes Cemétefürdőre, a sárosi vár romjaihoz. A legemlékezetesebb – irodalomtörténeti szempontból is nevezetessé vált – kirándulásra április derekán a Tarca folyó túloldalán magasodó hegyekben került sor. Petőfi ekkor Kerényi és az ekkortájt Eperjesen nevelősködő Tompa Mihály, valamint Irányi István társaságában indult erdei sétára. Némi keresés után a Vilec-dombon még manapság is megtalálható az az emlékmű, melyet a híres költői verseny emlékére, 1883-ban emeltetett a feltételezett helyen az eperjesi Széchenyi Kör. A hányatott sorsú kőobeliszket 2021 őszén újíttatta fel Magyarország Kassai Főkonzulátusa. Mára újra régi fényében látható, sőt, mellőle Eperjesre is rálátni. E helyen pillantották meg erdei sétájuk közben a költők azt a kunyhót, amely kapcsán elhatározták, hogy azt „költői verseny” keretében egy-egy versben örökítik meg. A költemények tán még aznap, ám napokon belül bizonyosan megszülettek, és a Pesti Divatlap július 17-i számában jelentek meg a következő jegyzettel: „Eperjes mellett van egy erdei házacska. Ennek környékén járván mind a hárman: elhatároztuk, nem szorosan ezt fösteni le, csak körülbelül ollyanforma tájképet adni. K. P. T.”
Nem sokkal megjelenésük után az irodalomtörténész Szász Károly elemezte a verseket. Szerinte „Kerényi egy naiv lyrai képet, Petőfi egy szárnyaló szabadság-ódát, Tompa egy gyönyörű leiró-költeményt adott”. Majd így folytatta: „akár létezett a megénekelt kis lak az eperjesi erdőségbe rejtve, akár csak fölvett verstárgyul, egyezményben s eszmében élt, – mindegy; a három költő barátságának a három költemény szép s örök emléke marad!”
De vajon létezett-e egyáltalán a költők által megverselt „Erdei lak”? Tompa Mihály már a szabadságharc bukása után keletkezett Barátim emlékezete című versében a következőket írta: „És most hű tanúját a boldog időnek, / Az erdei lakot elpusztúlva lelem!” Tompa szerint tehát létezett. Irányi István, mint állandó kirándulótárs, egy visszaemlékezésében a kunyhó pontos helyét is megadta: „A Tarca folyó és Svinka patak között, néhány mérföld hosszában elvonuló erdős magaslatnak keleti lejtőjén, Eperjestől délnyugatnak s ezek és egy vontcsövű puskalövésnyire a Tarca folyótól, szemben a régi kőbányával, mely a Szt. László hegyhez legközelebb van, tehát a ‘zsimni potok’ nevezetű völgyecskében fekszik az ‘erdei lak’, melyet az e vidéki köznép ‘Herkelyugka’ név alatt ismer, mert e házikó tulajdonosnéja özv. Herkely Mária volt.”
Irányi szerint már előtte is volt szó arról, hogy együtt verselnének meg valamit, ám a konkrét ötlet csak e kunyhót útba ejtő túra alkalmával fogalmazódott meg. Irányi az ötletet magáénak vallotta, szerinte a völgyet és a házikót elsőként ő látta meg, és javasolta azt megverselésre. Sőt, továbbment azzal, hogy őt kérték fel kritikusnak a hétvégi, Kerényinél tartott közös felolvasás alkalmával. Egy másik kortárs, Haviár Dani ellenben úgy emlékezett, hogy még a kirándulás estéjén, népes társaság közepette, „díszes vendégsereg előtt, az elragadtatást kifejező éljenek között olvasták föl egymás után verseny költeményeiket”. Ámbár ezek már részletkérdések. Bárhogy is volt, a versek magukért beszélnek…
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)