A földkéreg termékeny hasadékában a hal jól érzi magát. Hogy ki gyalulta simára a partot, amelyet a víztől csakúgy elraboltak, ki tudja már? Vagy a Balaton tréfája abból az időből, amikor a medréből kis híján eltűnt a víz.
Korhadt karók, a guggonülő tőkék, hű kutyák. A tőkék hada a dombokat ostromolja. Feljut sík partokról, a hegy lábát az évszázadok során birtokolva, majdnem a dombtetőig. Szorítja feljebb az erdőt. S ahol bányák csúfítják a hegyet, ott sem tágít. A szőlősgazdát nem olyan fából faragták. Megkerüli a sebeket.
A Fürdő utca még meg sem volt. Jókaiék még a környéket sem hozták divatba. A hegy vörös málladékán – talán már a rómaiak idejében – megeredtek az első tőkék. Egy darabig még sík a vidék. A tó lapos medre mostanában nem készül kiszáradni. A parti nádasokat már megritkították, az iszapot eltakarja a ráhordott homok.
A földkéreg termékeny hasadékában a hal jól érzi magát. Hogy ki gyalulta simára a partot, amelyet a víztől csakúgy elraboltak, ki tudja már? Vagy a Balaton tréfája abból az időből, amikor a medréből kis híján eltűnt a víz. Olyannyira, hogy fel akarták szántani.
Vörös és fekete, szabálytalan kövekből rakott ház, akár a környékbeli templomok. A terméskövet agyagba rakják, az tartja össze falait. Megtartják a korhadhatatlan gerendákat. A tetőt meg a szelemen. Gondos ácsoknak köszönhető, hogy se a Nosztori völgyből leereszkedő szél, se a földkéreg nyugtalansága a gerendákat össze nem kuszálja. Akár egy profán altemplom, ott a pince.
Hogy az olaszrizling, az illatos fiatal leányzó, amely fűszeres zamatával mind férfinépet, meg a táncos asszonyszemélyeket vidámítja, mikor terjedt el vidéken? Pannónia provincia idejéből fennmaradt emlék is lehet.
A fehérbor csalóka elnevezés, ahogy a szürkebarát aranylik, az olaszrizling zöldes, mintha éretlenül szüretelték volna.
Két öreg totyog a kertben, félrehajtja a kaput maga előtt. Kapa a vállán, halad a férfi, az asszony mögötte, a karján rafiaszálak. A metszés jó előre megtörtént, hogy a tőke el ne vérezzen. Kihajtottak a vesszők, mutatkozik, melyik hol hoz virágot, de a virág a fürtöt csak imitálja. Az asszony kötözi a szőlőt.
A nyitás óta kapát igényelnek a sorok újra. Ahol már előző nap felkötözték, surrog a kapa, egy-egy kövön megpendül. Száraz a föld, gazt sem tűr meg az öreg és lezárja a kapillárisokat. Évszázadok, évezredek vezetik minden mozdulatát.
Nem győzik az unokát kivárni, messze a túlparton tanul. Tudós ember lesz, aki a nagyapja tanítását megfejeli a könyvekből nyert ismeretekkel és a kutatók tapasztalatával. No, meg a professzorok előadásaiból merített, rendszerezett elméleti tudással.
Tudja az öreg, hányszor kell a gáliccal teli permetezőt a hátára venni. Már nehéz az neki, de szívós, szikár öregember. Ideje, mert eső is várható. Sietni kell, mielőtt a kezdemények illatos, méhcsalogató, szerény virágaikat kitárnák. A bibe fölé a porzók ostora nyúlik hamarosan. Korán jöhet a meleg. A lisztharmat, a szürkepenész a leveleket, az ébredő fürtöket károsítja. Akkor pedig hiába várják haza az unokájukat ősszel, nincs mit szüretelni.
Hoz-e asszonynak valót a házhoz? A nagyanyja derekát meggyötri a hajladozás.
– Hagyd el! – mondja urának az asszony. – Ilyen fiatalon?
– Lekophatna már az a tojáshéj, pátyolgatod, kényezteted – replikázok az öreg. Özvegy lányuk naphosszat tanít, szakkört vezet, meg nem is paraszti munkára nevelték. Így rájuk marad.
Harangoznak, és még nem látják a végit. Az öreg leveszi zsírkarimás kalapját. Az angyali üdvözlet szól, elcsendesülnek, ismétlik a jól ismert szavakat.
Az asszony a tavalyi venyige tüzén melegíti az ebédet. Csirkét is vágott, az unokájának készül az ebéd. Hátha, talán, mégis megjön, reménykedik. Az unokája a mindene.
A kancsóba jut még a tavalyiból. Három terítékkel fogadja a családot az asztal. Az asszony figyeli a vonat füttyét, oda hallik még a dohogás is.
Mire a tó vize felmelegszik, meghívnak. A nap számtalan íja idegére illeszti tüzes nyilait. Záporoznak is rendesen. A városi ember félti a kényes bőrét. A parasztember nem veti le az ingét. Felteszi a kalapját is, ha kilép a ház hűvöséből.
Megígértetik velem az állomáson, hogy szüretre visszatérek. Unokatestvérem ugrat: neked félig rakjuk a puttonyt. Tréfából azt válaszolom, inkább megmosnám a lábam. Megnyugtatnak, ma már szó sincs taposásról, másképp tanítják már azt.
Itt a nyár, a szünet ideje. Már várnak minket a kénezett hordók, unokatestvérem készíti a dézsát, vízzel tölti meg, hadd dagadjon.
Asszony még nincs a háznál, én sem hoztam, korai még. A kényes városi népnek amúgy is csak a készre van hajlandósága. Hol az a tavalyi bor? Bizton viszek egy demizsonnal. Jó termés volt tavaly.
Megkedveltek az öregek, így szüretre is meghívnak. A szomszédban lányok tapossák a szőlőt, már végeztek a szürettel. Szépen nézünk a szomszéd lányokra, nincs kerítés arrafelé. A jó idő is szerencséltet. Kitartóan nézünk a lányok szemébe, de nem feltűnően. Ők is fel-fel pillantanak. Nem áruljuk el, melyikünk melyikre gondol.
Fürgén metszik le az öregek az illatos fürtöket, csak győzzük hordani. Majd aztán a daráló karját tekerni. A daráló nagy segítség, kevesen vagyunk, nagy a terület, jó a termés. A prés alatt telik a dézsa, az öreg is kitesz magáért. Nem látszik meg a kora, az évek megedzették. A dereka nem hagyhatja cserben, ilyenkor dologidőben.
Mire megtelnek a hordók, velem kihúz a vonat az állomásról.
Azóta bizony a vörös föld befogadta a két öreget. Unokatestvéremmel ritkán találkozom, már réges-rég Budán él ő is, csakhogy vidékre jár naponta.
Váratlanul ér a hír, nem is fogom többé látni. Olyan határokon lépett át, amelyhez a vasfüggöny sem fogható.
Ekkor éreztem, hogy kezdek öregedni.
De meginnék ma is a prés alá tartott bádogbögréből egy kis mustot! Talán még megszolgálnám, bár nem vagyok elég szívós a paraszti munkához. Csak téblábolnék a daráló körül.