És miközben ott jajongott,
fülünkbe jajongott a temetési ének,
egymáshoz hajoltunk: fiatalok, vének,
kar kart ölelt, kéz kezet szorított
A másik iker
Velünk és bennünk születnek az ikrek.
Születéskor ő, a második, az élet sarkát fogja,
amint Jákob, a csaló, Ézsau sarkát fogta.
De róla nem vesz tudomást senki.
mintha nem is lenne, s ő nem perel,
nem kér jusst, és nem kér enni.
Az élet hízik, nő a széle-hossza,
és titkon ő is vele nő naponta.
Halkan, észrevétlen, mint falon a repkény,
mint erdei fában növekszik a szekrény.
Áldást, elsőszülötti jogot el nem oroz,
a dicső testvér árnyában lapul szerényen,
mint aki nem oszt, nem szoroz.
Miért ily szemérmes? Tán rút lenne?
Ezért rejtőzködik egy életen át?
Mint ama másik szegény kirekesztett,
Cyrano de Bergerac?
Vagy azt akarja, hogy féljük őt?
Hogy ne úgy fogadjuk majdan,
mint testvért, rokont?
Vagy legalább: mint régi ismerőst?
Mindegy. Majd megtudom, ha eljő az óra.
Mert akkor már ő, a másik lesz itt velem.
Akkor végre megismerhetem. Ha eljő az óra.
De tudnotok kell:
nektek már nem beszélhetek róla.
Ha feltámad a szél
Rút nap volt, bár verőfényes,
hideg, szélfútta arcokra hulltak verőfények,
vörös szemek néztek valahová messze,
s nem tudták: amit látni vélnek, az valóban lesz-e...
S közben ott jajongott
a délelőtti csendben,
fülükbe jajongott a temetési ének.
És miközben ott jajongott,
fülünkbe jajongott a temetési ének,
egymáshoz hajoltunk: fiatalok, vének,
kar kart ölelt, kéz kezet szorított,
keblünkben élettől pezsdült fel a vérünk,
s örültünk egymásnak,
örültünk, hogy élünk.
Rút nap volt, bár verőfényes,
és estére lett: fénytelen, verő és véres.
S én, aki délelőtt még csak temettem egy rokont,
megismertem a halált is – egy magasabb fokon.
A temetőből sietve jöttem el, menekültem szinte.
Otthon ő fogadott, s a drága, jó apám – kiterítve.
Anyám zokogott, én az ajtófélnél sírtam.
Apám csendesen feküdt.
Hajnalodott.
S miközben könnyeimen uszadékként ment el egy világ,
anyámhoz léptem: még találkozunk – mondtam – odaát. Talán.
Anyám fásultan legyintett.
Nézd – intett a fejével – feltámadt a szél...
Fel – mondom. S elmosolyodom.
Hogy jobb legyen a kedve.
Ha még a szél is feltámadhat,
mi miért nem hiszünk benne?!