Délelőtt tizenegy órától kezdve zajlott ez a jelenet a kikötőben, minden évben ugyanúgy, április harmincadikán, amikor anya és fia leköltözött a fővárosból a szigetre. Alkalmi fuvarozójuk, a szigeten lakó férfi, aki az évek folyamán taxissá avanzsált családi szókészletükben, betéve fújta már a leckét: a porcelános nagytáska megy legbelülre a csészékkel, csészealjakkal és kistányérokkal, egészen be, a három bőrönd mögé.
Ez a bőrönd is mehet a többire, ugye, mama? – kérdezte ősz hajú, világoskék szemű, szálfatermetű édesanyjától az ősz hajú, világoskék szemű, szálfatermetű fiú, miközben az édesanyja a kikötőlejáró korlátjának támaszkodva irányította ébenfa botjával, mit hova tegyenek a taxissal, nehogy törékeny holmi kerüljön alulra, vagy véletlenül ferdén álljon az útiláda a csomagtartóban, és az első kanyarnál megsérüljön a könyvek sarka.
A taxis átvette a fiútól a harmadik bőröndöt, amelyet gurtnival kötöttek át, hogy szét ne nyíljon, mert már nem zárt tökéletesen. Óvatosan behelyezte a másik két csomag mellé.
Délelőtt tizenegy órától kezdve zajlott ez a jelenet a kikötőben, minden évben ugyanúgy, április harmincadikán, amikor anya és fia leköltözött a fővárosból a szigetre. Alkalmi fuvarozójuk, a szigeten lakó férfi, aki az évek folyamán taxissá avanzsált családi szókészletükben, betéve fújta már a leckét: a porcelános nagytáska megy legbelülre a csészékkel, csészealjakkal és kistányérokkal, egészen be, a három bőrönd mögé. A gurtnis bőrönd legyen legfelül, a könyves láda csak kívülre, a csomagtér jobb sarkába kerülhet, mert innentől kezdve már csak jobbra fognak kanyarodni, így a könyvek kisebb mozgásnak lesznek kitéve az öreg útiládában.
A taxis hagyta, hogy az asszony irányítsa. Magában csak öregasszonynak nevezte, pedig érezte, hogy nemigen illik rá ez a kifejezés, legalábbis nem sok hasonlóságot mutat ez a pesti úriasszony a vele egykorú, falubeli asszonyokkal. Mindig zokszó nélkül követte az utasításait, akkor is, ha nem sok észszerűséget látott bennük, de minekutána rendesen megfizették a munkáját, néma fejbiccentéssel végrehajtotta, amit mondtak neki. Csak akkor beszélt, ha kérdezték, és ha magában gondolt is ezt-azt anyáról és fiáról – főleg miután a faluban annyi mindent összebeszéltek róluk –, az évek során valahogy mégis megkedvelte őket.
Valami újságírófélék, ennyit tudott róluk, többre nem is volt kíváncsi. A felesége eleinte faggatta volna, kifélék, mifélék, mit tud róluk, mert sokan mondják, hogy ezek sülve-főve együtt vannak, talán még együtt is alszanak, de a férfi mindig elhárította az asszony kérdezősködését, hagyja őt békében, tőle aztán csinálhatnak, amit akarnak, kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy a pestiek életével törődjön. Néha, nagy ritkán látta őket karonfogva sétálni a parton, amikor integetni mentek a túlparton kikötő hajónak, ilyenkor pár szót váltott velük, megállapították, hogy repül az idő, egyre később vagy korábban sötétedik, aztán ment ki-ki a maga útjára.
A taxis már nem emlékezett pontosan, hány éve járnak a szigetre, de huszonöt-harminc éve már biztos, hogy április huszonnyolcadikán hozzájuk igazíthatta volna az óráját, mert hajszálpontosan este nyolc órakor megcsörrent a telefonja. Amíg nem volt mobilja, a régi, fekete, tárcsás készülék, mert postai dolgozóként az elsők között kaptak telefont a szigeten. Beleszólt, hogy tessék, és miután a fiú udvariasan érdeklődött, hogy vannak, hogy telt a tél, fűzött még néhány kurta szavas megjegyzést a válaszához, aztán mintha valami rettenetesen nagy újságot mondana, olyan diadalmas hangon jelentette be, hogy idén április harmincadikán délelőtt tizenegy órakor érkeznek a hajóval, úgyhogy legyen szíves, várja őket a kikötőben.
A taxisnak megfordult a fejében, mi lenne, ha azt mondaná, nem ér rá, vidékre kell mennie pont április harmincadikán, aztán rögtön el is hessegette magától a gondolatot. Nem is értette, hogy juthat ilyesmi az eszébe, amikor már jó két hete a naptárt nézegeti esténként, alig várja, hogy április huszonnyolcadika legyen, és megcsörrenjen a telefon. El is szégyellte magát, hiszen sosem bántotta az a két ember, még borravalót is adtak mindig. Nem túl sokat, de azt olyan jelentőségteljesen, mintha a fele vagyonukat adnák a kezébe.
Az ősz hajú, szálfatermetű fiú a két utolsó poggyászt is fölhozta a hídról, a taxis meg közben elindult érte. Elhaladtában látta, hogy a korlátnak támaszkodó asszony tekintetével követi a matrózt, aki a hajóra emeli a bakról a kötelet. Különös fény csillant meg az asszony szemében.
A taxis átvette a fiútól az első ülés elé kerülő csomagot, a virágmintás hűtőtáskát a szendvicskrémekkel, szószokkal és egyéb romlandó alapanyagokkal, amit a másnapi hagyományos bridzspartira hoztak, és ment vele a kocsihoz. A férfi ezt is tudta: megérkezésük másnapján minden évben délután négykor kezdődik a hagyományos bridzsparti, melyre a környéken nyaraló barátok és barátnők hivatalosak.
Vitte a virágmintás hűtőtáskát, hogy biztonságosan elhelyezze az első ülés előtt, és közben azon tűnődött, idén vajon lesz-e még dolga náluk a visszaút előtt. Mert miután kifizették, mindig elmondták, hogy másnap a hagyományaikhoz híven bridzspartit rendeznek, Szent Iván-éjen Duna-köszöntőt, augusztus tizedikén, Szent Lőrinc éjszakján csillaghullást néznek, október tizenötödikén pedig búcsúkávézáson látják vendégül a barátaikat, és a zebegényiek hajóval érkeznek. A férfi mindig várta, hogy esetleg megemlítik neki, számítanak rá, mert valakinek haza kell majd fuvarozni a zebegényieket, de sosem szóltak előre, mindig csak előző este hívták.
Betette a hűtőtáskát, és várt. A fiú fölemelte a macskaszállító kosarat a hófehér bundás angóramacskával, odalépett az édesanyja mellé, az magához húzta, átölelte, megcsókolta, és komoly arccal mondta neki: Uram! Integessünk a hajónak! Októberig nem lát viszont bennünket a fedélzetén.
A taxis már a virágmintás hűtőtáskát igazgatta az ülés előtt, éppen csak a szeme sarkából nézett arra, ahol azok ketten álltak, mégis esküdni mert volna rá, hogy az édesanya szájon csókolta a fiát.
Várt türelmesen, amíg anya és fia elintegeti a távolodó hajót. Nézte őket, miközben a kocsi felé tartanak, és arra gondolt, ahogy ezek ahogy öregszenek, egyre jobban hasonlítanak egymásra. Szakasztott mása lett fia az anyjának. Még azt is gondolta, hogyha otthon az asszony szokás szerint kíváncsiskodik, nem említi majd neki, amit az imént látott. Már a nyelve hegyén volt, hogy megkérdezi, holnap is kell-e fuvar, aztán mégis hallgatott. Becsapta az ajtót az édesanya mögött a hátsó ülésen, és bízott benne, hogy útközben talán majd maguktól is megemlítik, hogy októberben haza kell majd fuvarozni a zebegényieket.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)