megcsonkolt emlékek s törött álmok hullnak
bezárt szívben nincs már jövője a múltnak
részegült szavak közt emlékre találsz még
fejfák közt kóstolja fényedet az árnyék
ennyire egyszerű
kiűzöl hogy majd visszafogadhass
megvakítasz pedig csak téged látlak
idegenként viselkedsz hogy folyton
megismerni akarjalak
esőbe kergetsz hogy könnyessé ázzunk
táncoljunk mint kandallóban a láng
bennem a te szíved dallama lüktet
kémleljük egymást az idő résein
míg parázsból hamuvá nem leszünk
s végleg össze nem keveredünk
gátszakadás
mindent elvittek… üres az istálló a kamra
a padlás… gyermekei csöppecskék s még nem értik
miért kell az éjszakát a homokbányában tölteni
s mire való a csöndjáték amikor az égbolton
egyre-másra berregnek a repülők és a városból
is idehallatszik a felvijjogó szirénák rémülete
legkisebb lányával a karján
toporog a megroppant gerincű őszben
ugyanúgy kifosztva érzi magát
mint amikor a feleségét elvesztette
a tanyakert fakuló díszletei alatt didereg
amikor a hallgatást megtöri az öreg kendermagos
vad rikácsolása a szárkúpok között
„itt a bóbás!” kiáltja a kislány
– gátszakadás ez… végre új kaland kezdődik
tartozásaink
káromkodásba fut az utolsó mondat
látva a mértéktelen pazarlást
a hirdetőoszlopra ragasztott
hamisság térnyerését
gyerekkorodban sorba álltatok
a hentesnél a péknél
s nyaralásnak minősült
ha meglátogattátok tanyasi
száműzetést választó nagyapátokat
mert a szerződés nélküli hétköznapokba
nem fért önkényeskedő kivagyiság
nem gyűjtöttetek kipréselt álmokat
sem szomorúságot
távol tartottátok a hitetlenkedést
nem kellett egyensúlyozni
jó és rossz között
és a múlt mindig csak egyetlen
nappal tartozott
mélységeink
(Turcsány Péter emlékének)
megcsonkolt emlékek s törött álmok hullnak
bezárt szívben nincs már jövője a múltnak
részegült szavak közt emlékre találsz még
fejfák közt kóstolja fényedet az árnyék
vágyunk őszbe fordult – lehet csak képzelem –
lelkifurdalásból nem épül végtelen
nincsenek hullámok s mérhető mélységek
betegült reményünk légszomjjal ér véget
könyvek kráteréből ki épít árteret
szilánkos alku ez – zavaros látlelet –
maradsz bezárt kapu s csak bámulsz a falra
fakuló mosolyod szívünkbe van varrva