Az úgy kezdődött, hogy egy vasárnap reggel tárva-nyitva találtam a lakás ajtaját. Megböktem a pácolt faajtót, hátha csupán valami ármány, és ha kimegyek rajta, a farkamra csukódik, vagy úgy oldalba taszít, hogy napokig fáj. De nem: halk nyikorgással tárult, és ott, a lépcsők alatt csodálatos színű valamiket láttam. Akkorákat, mint egy tojás, sok volt belőlük, sárga, lila, kék cirkás és fehér.
Kedves Naplóm! Láttál már kertet? Félek, nem, hiszen nincs szemed. Valamiért lefelejtették rólad, amikor megteremtettek a papírgyárban. Pedig annyi mindenről lemaradsz, ha nem nézhetsz meg még egy pompás tavaszi kertet se.
És nagy veszteség ér, ha nincs egy olyan kalauzod, mint aki nekem volt, akkor, amikor megismerkedtem a virágokkal.
Az úgy kezdődött, hogy egy vasárnap reggel tárva-nyitva találtam a lakás ajtaját. Megböktem a pácolt faajtót, hátha csupán valami ármány, és ha kimegyek rajta, a farkamra csukódik, vagy úgy oldalba taszít, hogy napokig fáj. De nem: halk nyikorgással tárult, és ott, a lépcsők alatt csodálatos színű valamiket láttam. Akkorákat, mint egy tojás, sok volt belőlük, sárga, lila, kék cirkás és fehér.
– Ki felejtette itt a húsvéti tojásokat? – ugrottam melléjük.
– Khm. Khm – köhécselt valaki.
– Ti beszéltek? – szóltam hozzájuk, holott csupán egy vékonyka hangot hallottam. Néha én sem gondolkozom logikusan, hiszen tudom, hogy egy hanggal nem szólhatnak többen.
– A virágok nem így beszélnek! – mondta valaki.
– Olyan nincs! – feleseltem.
– Te valaki, buta kutya vagy! – érkezett a felháborodott válasz.
– Én? Buta? – vakkantottam. – Hiszen még azt sem tudod, hogy csak az emberek a valakik. Minden más valami. Sajnos, még én is valami vagyok. És mégis beszélek.
Akkor felpattant a lila húsvéti tojás, tapasztalhattam, hogy hat egyenlő darabból van összerakva a héja, és kikönyökölt belőle egy picike valami.
– És te meg mi vagy? – toppantottam. Nagyon ügyeltem, hogy pontosan fogalmazzak.
– Nem mi, hanem ki – zizegtette átlátszó celofánszárnyait a tojásból kibújt lakó.
– Szóval téged is zavar?
– Persze. Hiszen valaki vagyok. Mégpedig a tavasz. Ezért a nevem is Tavasz.
– Szervusz – köszöntöttem illendően. – Te mondtad, hogy a virágok nem így beszélnek?
– Én. És tudd meg, hogy te sosem hallhatod meg őket. Szóval úgy pontos, hogy számodra a virágok némák.
– Ó – gördült ki két könnycsepp a szememből. – Hiszen te, Tavasz, önző vagy. Miért tiltod meg a növényeknek, hogy hozzám beszéljenek?
– Én ugyan nem! A füled alkalmatlan arra, hogy meghalljad őket. Merthogy ilyennek születtél. De ha szépen megkérsz, mondjuk úgy, hogy drága Tavasz, te gyönyörű szárnyú, szép ruhájú, könnyű röptű, tolmácsold nekem a növények beszélgetését, akkor elmondom, amit tudtodra akarnak adni.
Szó ami szó, első találkozásom nem volt sikeres Tavasszal. Dünnyögve elvonultam, s néhány méterre lefeküdtem a hars fűre, kilihegni magam. Áldottan melegített a nap. Már megfeledkeztem mindenről, amikor megszólított Tavasz. Időközben átöltözött: csudaszép sárga ruhácskába bújt, a szárnyairól lekefélte a virágport, és még a szeme fölé is kanyarintott koromból két fekete ívet. Aranyosnak találtam.
Hosszasan társalogtunk. Megtudtam tőle, hogy ő mondja meg a növényeknek, mikor bújjanak ki a földből, s mikor kezdjenek virágozni. A fáknak is ő szól, hogy időben bontsanak rügyeket (merthogy nem minden rügy egyforma: van, amelyikből virág lesz, van, amiből levél, s van olyan, amiből virág is, levél is kihajt). Valamint, hogy Tavasz az, aki megnyitja a felhők zuhanyrózsáját, kergeti a szeleket (hogy abból is hány fajta van!). Előcsalogatja a gombákat és kiküldi a bogarakat a rétre. Annyiféle dolgot tud ez a Tavasz, és mindent időben kell csinálnia, mert összezavarodna a világ, ha nem tenné percnyi pontosan a munkáját.
Bizonyos idő után elérkezettnek láttam az időt, hogy megkérjem Tavaszt:
– Kérlek, tolmácsold, mit mondanak nekem a krókuszok!
– Előtte bocsánatot kell kérned tőlük.
– Hát ne haragudjanak, hogy húsvéti tojásoknak gondoltam őket. Én még nem találkoztam ilyen helyes, töpszli növényekkel. Nem csoda, ha nem annak hittem őket, amik.
Tavasz átlibbent a sáfrányokhoz. És tátogott.
– Miért tátogsz? – szóltam utána.
– Beszélek, te bohó! Csak éppen te nem hallod!
– Tátogva?
– Persze, mert akkor formázom a szavakat. De olyan magas hanggal, hogy a füled nem tudja érzékelni. Lehet, picit mókásnak látszom.
– És válaszolnak a virágok?
– Azt mondják, hogy üdvözölnek.
– Mást nem?
– S hogy milyen szép ez a reggel.
– Ó, ők is örülnek neki?
– Kérik, állj arrébb, mert elfogod előlük a napfényt.
– Bocsánat. Minek nekik a napfény?
Tavasz hosszan, tátogva magyarázott, csóválta a fejét, hümmögött és hitetlenkedett. Nem tudott tolmácskodni.
– Miért nem fordítod tovább?
– Mert nem olyan könnyű! Meg kell értened, hogy én nem a te nyelveden gondolkozom. Először le kell fordítani a sajátomra, amit kérdezel, aztán átfordítani a sáfrányok nyelvére. S ugyanezt vissza. Ha picit bonyolultabb a mondandó, bizony törnöm kell a fejem a megfelelő szavakért – hadarta egy szuszra.
– Ó, van időm. Nem akarlak sürgetni.
Most meg a sáfrányok türelmetlenkedtek, mert a Tavasz percekig velem volt elfoglalva.
A nagy izgalom végén ráült egy hóvirágra, éppen olyan magasra, hogy a szemembe tudjon nézni, és összefoglalta a krókuszok mondandóját:
– Azért szóltak, hogy ne álld el előlük a fényt, mert fény nélkül nem tudnak fejlődni. Ahhoz, hogy nagyobbak legyenek, rendesen tudjanak élni, s ne kényelmetlenül és sápadozva, nagyon sok fényre van szükségük. De ez nem elég. A fény mellett táplálékuk még a víz, a bennük oldott ásványi sók és egy anyag, ami a levegőben van, a szén-dioxid nevű. Te tudod, mi az a szén-dioxid? – kérdezte Tavasz, és a földre vetette pillantását.
– Amit az emberek meg az állatok is kilélegeznek. Meg a tűz, a vulkánok – szóval mind, ami ég. És ez kell nekik?
– Ez – válaszolta. – De a biztonság kedvéért még egyszer megkérdezem.
És megint a krókuszokkal beszélt.
– Pontosan tudtad! És ezekből az anyagokból cukrot készítenek, amit aztán tovább alakítva felhasználnak a növekedésükhöz.
– Szóval ezért édes a répa, meg még annyi növény! Köszönd meg a nevemben a krókuszoknak, hogy meséltek arról, miként élnek. És kérdezd meg, hogyhogy nem fáznak?
– Ők a hűvöset jobban szeretik, mint a meleget – örült Tavasz, hogy most ő beszélhet arról, amit tud. – Sőt, nyáron visszabújnak a földbe, hogy ott hűsöljenek. Hiszen nem szeretik a perzselő fényt és a szárazságot. Ellentétben más növényekkel.
Elköszöntünk a sáfrányoktól, akik (őket nem tudom most már amiknek mondani) közben szétnyitották szirmaikat, s többé nem hasonlítottak a tojásokhoz. (Ami persze nem teljesen igaz. Láttam, hogy a közepükben aranysárga botocska van, éppen olyan sárga, mint a tojássárgája, de ezt mégsem mondhattam meg nekik.)
Tavasz a fejem fölött röpködve mutatta az irányt. Bejártuk a kertet; millió egy növény hajtott ki a földből, hegyeske sisakú, tenyeres levelű, kis virágú, bókoló szárú, egyik sem hasonlított a másikra. Ekkor tudtam meg, mennyiféle növény létezik, és egyik érdekesebb a másiknál.
Így volt ez napra nap. Nem volt olyan reggel, ami ne tartogatott volna meglepetéseket.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)