Amália (anyám) tizenkét évvel ezelőtt halt meg, 1999 őszén, Kisboldogasszony napján. Ötvennyolc éven keresztül ismertem őt. Amit az életéről tudok, mégis csak a semmivel egyenlő. A levegőben szertefoszló szappanbuborékban, amit játékos kedvű gyermekek fújdogálnak, több van, mint amennyi énbennem van az ő életéről.
Amália (anyám) tizenkét évvel ezelőtt halt meg, 1999 őszén, Kisboldogasszony napján. Ötvennyolc éven keresztül ismertem őt. Amit az életéről tudok, mégis csak a semmivel egyenlő. A levegőben szertefoszló szappanbuborékban, amit játékos kedvű gyermekek fújdogálnak, több van, mint amennyi énbennem van az ő életéről. Elálmosodtam, ha mesélni kezdett. Taszítottak a kilátástalanságba torkolló történetek. Pedig ő mindig igyekezett úgy előadni azokat, hogy értelmük és tanulságuk is legyen, én mégsem éreztem egyebet, csak csömört. A halálát követően kezdett érdekelni a múltam, mert akkor már úgy tudta rám kényszeríteni, hogy el sem menekülhettem előle.
Hatvanöt éves elmúltam, hónapokon át zúgtak a fejünk felett az európai bombázók, hogy megbüntessenek bennünket, amiért élünk. Nem féltettem az életem, nem volt benne semmi, amit féltenem kellett volna, hiszen nem volt senkim, csak a kilencvenkilenc éves Amália (anyám). A helyzet fonáksága ébresztette fel az érdeklődésem. Hiszen csakis fonáknak tekinthetjük azt, ha meg akarnak ölni pusztán amiatt, hogy élsz. El akarnak takarítani a föld színéről azért, mert az ország nem jó irányba ment. Izgatni kezdett a dolog, felbirizgálta a kíváncsiságom. Sajnálatos módon Amália (anyám) akkor már alig, vagy egyáltalán nem beszélt. Aztán rájöttem, miközben az elsötétített házban ültünk, hogy ez a legkevésbé sem gond. Elővettem a Bibliáját, végigolvastam az utolsó oldalon a feljegyzéseket, és azok alapján kérdezgettem őt. Két elszenderülés között néha bólintott, vagy a fejét rázta. Ezekből a cserepekből kezdtem összerakni az életét, ami az én életem is lett. Fájdalmas felismerés az üresség felismerése. És én üres voltam. Semmim sem volt, és semmim sem volt, ami az enyém lett volna.
*
Amikor Amália odaérkezett a nagyszülei házához, egy teherautóról éppen lepakoltak. Sietve lépett oda. A zöld egyenruhát viselő jóképű, bajuszos férfi érdeklődve fordult az ismeretlen középkorú asszony felé. Megkérdezte tőle, hogy mit akar, de Amália nem tudott válaszolni, mert szerbül nem jól beszélt. Sem németül, sem magyarul nem jött ki egyetlen szó sem a száján, mint aki megkukult. A férfi felhúzott szemöldökkel állt a teherautó és a kapu között, és figyelte a fáradt arcú nőt, akinek szemét elhomályosították a könnyek. Keskeny ajka remegett, a kezét elindította a katona felé, de megállította félúton. Ahelyett, hogy hozzáért volna, a ház felé mutatott. Vörös színű haja lángolt a májusi ég alatt. Volt a megjelenésében valami tündéri, legalábbis a katona így látta. Nem nélküli, varázslatos erő. Mint aki az erdők mélyéről érkezett, fáradt arcán a ráncokat frissességgel töltötték fel olyan zajok, mint a madárcsicsergés, rókakölykök éhes vinnyogása, harkályok kopácsolása. A katona legalábbis így látta. Amália válla felett a távolba nézett, a horizonton látta az erdő sávját. A házból nevető hangok hallatszottak, majd megjelentek a hanghoz tartozó emberek is, két fiatal férfi meg egy idősebb asszony. Amália és a bajuszos katona egyszerre fordultak feléjük. Moja kuća. Ennyit mondott Amália, legalábbis nem emlékszem arra, hogy mást is mesélt volna ezzel kapcsolatban. Sohasem figyeltem oda, amikor szóba került, miképpen szerezte vissza a nagyszülei házát.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)