Egyik nap fel kellett volna kelnem,
elvakított a reggeli fagyos sötétség,
nem szegezte rám óvó tekintetét
se Szűz Mária, se a falakon ölelkező,
szőrmebundás Antihősök
Egyik nap fel kellett volna kelnem,
elvakított a reggeli fagyos sötétség,
nem szegezte rám óvó tekintetét
se Szűz Mária, se a falakon ölelkező,
szőrmebundás Antihősök,
nem láttam a lelkemből előtörő
füstöt,
se a rám mosolygó kávés penészt,
se a szennyes ruhát,
pedig már felkapcsolták a szobában a villanyt,
érzem, mekkora
mozaikot rak ki a sok
egymásba olvadó, tevékeny lélek,
festékpettyekben pompázik a világ,
de nekem csak az olvadt, nyákos
feketeség jut.
Azt hiszem,
megvakultam, miután bezártak,
még a csápjaimig se látok.
Egy nap majd lemegyek a strandra,
és nem fogom se szégyellni, se letagadni
hogy a combomat először szabálytalanul,
majd párhuzamos vonalakat húzva
vagdaltam össze,
a szörny smaragdszemébe nézek,
leúszom a fényes mélytengerig,
kíváncsi vagyok,
mitől félt, aki engem bántott.
Valaki
talán egy másik időben
röhögni fog rajtunk.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. áprilisi számában)