Gyerekkoromban egy pergő nyelvű, molett romaasszony tenyerem kusza vonalaiból kalandos életet jósolt nekem. Meglátja, vitéz lesz az úrfiból, életmentő hős, lelkendezett aranyfogait villogtatva. Amikor azonban a látnoki szolgáltatásáért igényelt összegnek csupán a töredékét perkáltam le neki, azon nyomban elillant arcáról a derű.
Gyerekkoromban egy pergő nyelvű, molett romaasszony tenyerem kusza vonalaiból kalandos életet jósolt nekem. Meglátja, vitéz lesz az úrfiból, életmentő hős, lelkendezett aranyfogait villogtatva. Amikor azonban a látnoki szolgáltatásáért igényelt összegnek csupán a töredékét perkáltam le neki, azon nyomban elillant arcáról a derű. Ezt még ezerszer megbánod, takonypóc, sziszegte vészjóslóan. Tanár lesz belőled, érted?! Tanár!!! Ezt én mondom neked, Rebi néni, jegyezd meg jól! Én sosem tévedek. S akkor mi van, horgadt föl bennem is az indulat, a tőről metszett, originál székely virtus. Nem azért leszek tanár, mert maga bosszúból azt jósolta nekem, hanem azért, mert igenis az akarok lenni! Makacs famíliából származom. Tudtam, mit beszélek. Nagyapám a régi, szép békeidőkben tizenöt esztendeig udvarolt lankadatlan hévvel nagyanyámnak, míg végre sikerült kicsalogatnia belőle a boldogító igent. Apám a második világháború végén képes volt fájós lábbal a Békási-szorostól Münchenig sántikálni a századával, csakhogy amerikai hadifogságba essen orosz helyett. Ami engem illet, én három sikertelen felvételi után, negyedszerre jutottam be az egyetemre. Csak azért is!
A diákévekre nem panaszkodhatom. Lazák voltak, mint egy jócskán megereszkedett hózentróger. A többi sem lesz vészes, gondoltam a kihelyezésemkor az ifjú pedagógusokra jellemző, fedezet nélküli derűlátással. Aztán az első tantestületi gyűlésen kineveztek az iskola tűzoltó felelősének. Először azt hittem, hogy csak tréfálkoznak velem: nosza, ijesszünk rá a zöldfülű kollégára, hátha teleereszti azt a fájintos farmernadrágját. Szó sem volt azonban ártatlan bolondozásról, az iskola vezetősége komolyan gondolta a dolgot, és vadonatúj farmerem tényleg veszélybe került.
A kinevezésemet követő éjjelen és utána is még jó néhányszor ugyanaz a rémálom gyötört. Fess, tűzoltó-parancsnoki egyenruhában az alexandriai könyvtárban teljesítettem szolgálatot. A kollégáim is mind egy szálig ott voltak. Bólogatva böngészték a papirusz- és pergamentekercseket, melyek mindenikére az én kinevezésem volt ráírva. Meneküljetek, üvöltöttem, ahogyan csak a torkomon kifért. Ez itt az alexandriai könyvtár, porig fog égni! Miket beszélsz, csitítgattak kórusban. Hiszen te felelsz itt a tűzvédelmi szabályok betartásáért. Veled itt tökéletes biztonságban vagyunk. Ez volt a végszó. Amint kimondták, azok a kurva tekercsek azon nyomban lángra lobbantak, és én verejtékben fürödve riadtam föl.
A nappalaim sem teltek jobban. Először is föl kellett leltároznom a falakon porosodó, pókhálóval sűrűn beszőtt tűzoltó szerkentyűket. Olyan volt, mint egy régészeti feltárás. Hetekbe telt, mire a végére értem. Aztán egy téli napon – az ütemtervnek megfelelően – hozzáfogtam az iskola udvarán a vegyszeres fémpalackok felújításához. A használati utasítás szerint előbb ki kellett ürítenem belőlük a régi töltést. Egy gumicsövet a vízcsapra szereltem, és mosogatni kezdtem. Fél óra múlva térdig ért a hab az udvaron. S hogy az a fehér, ragacsos massza nem öntötte el az épületet, mint holmi sci-fi horrorfilmben az idegen galaxisból származó rejtélyes matéria, csakis annak volt köszönhető, hogy a palackok többségéből már rég kiszáradt a vegyszer. Később, újratöltés közben, az is kiderült, hogy nincs elég oltóanyag. Így aztán a gondosan megtisztogatott palackok nagy részét üresen tettem vissza a helyükre. Öröm volt nézni, amint pirosan fénylettek a falakon. Meg is dicsért az igazgató. Tudtam én, hogy te felelősségteljes tan ügyi káder vagy, aki becsülettel elvégzi a rá bízott munkát, lapogatta meg barátságosan a hátamat.
Tűzoltó felelősi karrierem ígéretes felfelé ívelését követően újabb kihívással kellett szembenéznem. A régi rendszerben minden pedagógustól elvárták, hogy a szocializmus vívmányait, ha kell, fegyverrel védje meg. Ezért aztán minden tanév kezdetén kivezényeltek a Kerek-erdő melletti lőtérre, ahol fülsiketítő lőgyakorlatokon vettünk részt. Azt még valahogy elviseltem, amikor én sütöttem el a múzeumba illő puskát. (Azóta érzek hasogató fájdalmat a vállamban időváltozás idején.) Egy alkalommal azonban engem bíztak meg a gyakorlótér céltáblái mögötti terület biztosításával. Menjen föl addig a bokros részig, mutatott a távolba a kopasz, sötét szemüveget viselő őrnagy, aki Dél-Amerikában simán a diktátorságig vihette volna, de itt – valószínűleg büntetésből – kétbalkezes pedagógusok kiképzésével bízták meg. Ne féljen, vigyorgott biztatóan férfias tartózkodásom láttán, az a hely túl van a lőtávolságon, egy haja szála sem fog meggörbülni. Én azonban túlélési ösztönömre hallgatva mégis távolabb mentem, majd biztos, ami biztos alapon letértem a kijelölt útvonalról, és a fűbe hasaltam. Húsz-harmincméternyire tőlem egy felajzott csődör nem titkolt szándékkal egy bevállalós kancát kerülgetett. A két ló szenvedélyes násztáncában gyönyörködve egyszerre csak furcsa, sziszegő hangokra lettem figyelmes. Lentről felém lövöldöztek. Annak, hogy az óvintézkedésem dacára is a fülem mellett süvítettek el a golyók, két oka lehetett: az első világháborús puskák messzebbre hordtak, mint ahogyan azt az őrnagynak a katonai akadémián tanították, és a lövöldöző kollegák és kolleginák között jóval többen szenvedtek súlyos szemtengelyferdülésben, mintsem gondoltam volna. A két begerjedt ló az előjátékot félbehagyva elvágtatott. Engem pedig, amint a földhöz tapadva, sanyarú sorsomon töprengve a puskagolyók baljós füttyögését hallgattam, valami homályos déjà vu-féle érzés kerített hatalmába. Aztán egy nagyszünetben, amikor szolgálatos tanárként cirka 300 diákot próbáltam sorba állítani, beugrott a verssor: „Tűzoltó leszel s katona! Vadakat terelő juhász!”*
Pár év múlva az iskola előtt találkoztam a szapora beszédű, molett romaasszonnyal. Drága tanár bácsi, villantotta rám aranyfogait negédesen, hogy van megelégedve az én kisunokámmal. Miután tisztáztuk, hogy kiről van szó, türelmesen végighallgatta válogatott pedagógusi bölcsességeimet. A végén, mintegy mellékesen, sorsom alakulását is szóvá tettem. Aztán a kölcsönös tisztelet jegyében elköszöntünk egymástól. Amint rikító rokolyájában továbbhullámzott, tisztán hallottam, hogy azt mondja magának: Nahát, Rebi, te sem gondoltad komolyan, hogy minden jóslatod beteljesül ezzel a szerecsiával kapcsolatban!
*József Attila: Altató
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. áprilisi számában)