Csak peregnek, potyognak a levelek,
részvények zizegnek, bankárkezek
turkálnak, ropog a bankó.
Lyukas papírbakancs ábrándozik,
macskakövön kopog a mankó.
Nagyapám emlékének
Mire lehullanak a levelek,
lehullanak a lábak, kezek,
virágot bontanak a srapnelsebek,
és kiomlanak a lágy belek.
Kifordul üregéből a szemgolyó.
Ugye, így gondoltad, Vilmos apó?
Csak peregnek, potyognak a levelek,
részvények zizegnek, bankárkezek
turkálnak, ropog a bankó.
Lyukas papírbakancs ábrándozik,
macskakövön kopog a mankó.
Majd hazajönnek a katonák,
és hallgatják az unokák
a vakogást, a makogást;
tátott szájjal a tátott szájat,
nézik a térdre lecsöppenő nyálat,
a légütötte, rángó fejet,
a hősöket, az őrülteket.
S alig fut el egy emberöltő,
és újra zúg a hurkatöltő,
a bakahúsra mindig éhes
várja az embertölteléket.
Mert az a dolga, hogy daráljon,
golyónak, hogy célba találjon,
hogy kiloccsantsa agyvelődet,
és elnémítsa a kérdezőket.
Majd lepreckelnek a papok,
és ad a király trafikot,
célzóvizet, ha a hugyod
lefolyik a lábszáradon.
És mondd a leckét zsibbadásig:
hogy volt az első, volt a másik,
és álmodik a harmadik.
Hull a levél, kavics zörög,
a bokrok közt Moloch röhög.
Ugyan már! Csak egy kopott emlék,
súgják a mohos obeliszkek.
S a fáról pergő levelekre
unottan ürít egy szelindek.
Csönd, úszó ökörnyál, hervadt akác.
S mint egy verdeső lepkeszárny,
a sírásó kezében suhog a lapát.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. áprilisi számában)