A bódvaszilasi szállásadó kádárkockájától futólépésben – már amennyire a bokája engedte – indult a kővel szórt dombutak, a napraforgómezők irányába. Fehér-kék-fehér zászlócskák ültek a fatörzseken, és a júliusi nap valahogy most még jobban perzselt, mint szokott. A negyvennapos teljesítménytúra kilencedik napján kezdett világossá válni, hogy a tervezés fázisában nagyon el lett baszva valami, de már nem volt visszaút. Lábon legalábbis.
– Kristóf, drága, nem iszol egyet indulás előtt? – Özvegy Borondyné mélyre vágott pólóban hajolt ki az ablakon. Fiatalos könnyedséggel lengette meg a meggyfeliratos csatosüveget a kerti kimenetnél telefonját töltő borzas túrázó előtt. Kristóf már korán induláshoz csomagolta a sátrát, most nagyot nyelt és sürgető pillantást vetett a telefonra.
– Köszönöm szépen, de gyógyszerre erős lenne – az özvegyéhez hasonló mozdulatokkal meglengette a sétabotját, ami támogatta a szolgálatot felmondani készülő bokáját. Pergett a vakolat, ahogy kihúzta a töltőt, és a tűréshatárig tömött hátizsákba szuszakolta, együtt a kis kék pecsétes úti könyvvel.
– Úgy legyen! – mondta az asszony némileg csalódottan. – De aztán Jósvafőn szállj fel a vonatra, mert a végén még itt ragadsz nekem a hegyekben, az meg… nem is lenne olyan rossz! – nevetett.
A bódvaszilasi szállásadó kádárkockájától futólépésben – már amennyire a bokája engedte – indult a kővel szórt dombutak, a napraforgómezők irányába. Fehér-kék-fehér zászlócskák ültek a fatörzseken, és a júliusi nap valahogy most még jobban perzselt, mint szokott. A negyvennapos teljesítménytúra kilencedik napján kezdett világossá válni, hogy a tervezés fázisában nagyon el lett baszva valami, de már nem volt visszaút. Lábon legalábbis.
Nehéz volt a táska, és a forróság sem kedvezett a túrához. Kristóf fellélegzett, ahogy bükkágak fonták körbe az ösvényt és búcsút kacsintott az utolsó bágyadt napraforgó is. A dombokat völgyek váltották, és a pólójára kivált pára kacéran böködte hideg érintéseivel.
– Húsz százalék, szép… – mondta, ahogy lenézett a telefonra, és az önelégülten nézett vissza rá. A táskájába nyúlt, kotort egy ideig, kihúzta a pecsétes könyvet, benne a térképet bogarászta: már közel volt a következő ellenőrző ponthoz.
A mohák körülötte felfalták a sziklafelületeket, megmászták a fatörzseket, de még az útjelző táblákra is felmerészkedtek. Frissen hulló eső illata töltötte be a tisztást, mély csend ült a tájra. A távolban két alakot pillantott meg, akik látszólag zavartan bolyongtak: a férfi belemerült a térképbe, és csak néha-néha nézett fel az utat keresve, a nő izgatottan nézelődött. Összerezzent, mikor találkozott a tekintete Kristóféval. Az ijedtség megkönnyebbülésbe fordult az arcán, majd vállon bökte a férfit és elindultak felé.
– Eltévedtek? – szólt oda Kristóf, mikor már pár lépésnyire voltak tőle. Úgy tűnt, örülnek a jelenlétének, mégis többször bizalmatlan tekintettel pásztázták végig.
– Róbert, Róbert és Ella Büchner. Hála Istennek, hogy magába botlottunk! Évek óta erre bolyongunk már, úgy érzem. Le se tagadhatnánk, hogy először járunk erre, igaz? – szólalt meg a férfi. – Mondja, kérem, merre vezet az út vissza a kastélyba?
– Hadd nézzem – Kristóf kis ideig keresgélt a térképen, miközben a pár alig észrevehető aggodalmas pillantást váltott. Nemsokára rámutatott egy pontra a papíron.
– Kastélyrom? – kérdezte a nő. – Mulatságos térképe van magának, tudja? – elmosolyodott, a vonásaiba egy kis kétség is vegyült. A férfi is magára erőltetett egy vigyort, kivillanó fogsorában egy ólomszínű metszőfog tűnt elő.
Kristóf a kezével is intett egyet abba az irányba, amelybe a pár további útja vezetett. A férfi vadászkutya-tekintettel kémlelte a mohás erdei tájat, a nő a fiút mustrálta. Kézfogás után elköszöntek, és szürkés térképüket tovább szorongatva indultak neki az ösvénynek. Kristóf folytatta az útját az ellenkező irányba.
Az erdőből idővel füves legelőre érkezett. Néhány fenyő fogta keretbe a nyílt terepet, a távolban emberek vonultak. Szép, népies viseletbe burkolták a tájat, az elöl menő öreg egy méretes keresztet hordozott. – Nem megyünk sehova! – skandálták páran összekapaszkodva. Messze valahol brácsa sírta tele visszhanggal a tájat.
– Ez már a következő falu lehet? – gondolta, közben a lába alól kifogyó ösvény folytatását kereste, a fák törzseit kémlelte jelzések után, hiába. A botja nehezen fogta a homokot a talpa alatt, ahogy közelebb lépdelt az ünneplő tömeghez.
A menet végében lazán szállingóztak az díszöltözetbe csomagolt emberek, Kristóf megszólította az egyik korabeli fiút, aki büszke tekintettel ballagott az utolsó sorban. Keménykalap ült a fején, a gombok a mentéjén rojtosak, színesek voltak. Összerezdült az idegen hangjától.
– Bocsánat, merre vagyok most? – A fiú fel-alá futtatta rajta a tekintetét, majd szélesen elvigyorodott és eltűnt az addigi félénksége.
– Dobry wieczór! Ez itt, kérem, Derenk! – felelt elégedetten. Erős dialektusban beszélt, a tekintetét nem vette le Kristófról. – Búcsú van, tudja. Maga kirándulónak tűnik nekem. A Piri néni zabálja az ilyeneket! Jöjjön! – A távolba mutatott, ahol apró vályogházak sorakoztak, és köztük máglyarakás lángjai festették be az eget. Sötétedett. Kristóf a telefonja bekapcsológombját nyomkodta, hogy ránézzen az időre, de az már teljesen lemerült.
– Ennyi ideig tartott volna az a tíz kilométer? – gondolta, és hezitálva, de követte a fiút. A menettel együtt ért be a faluba, ahol mulatság volt kibontakozóban a tűz körül. A máglyára dobott fák őrülten sziszegtek, és egyre élesedett a háttérzaj, a zúgás. Hiába fürkészte a környezetét, sehol se látta a brácsást. A sötétség teljesen ráült a tájra, magába olvasztotta a dombok körvonalait.
A kísérője egy boglyas, élénksárga hajú asszonyhoz vezette, akit Piriként mutatott be. A fiú ezután jól hátba veregette Kristófot, és a vigadozó tömegbe vegyült. Az asszony is széles, feszes mosolyt villantott. Színes népi viseletben volt, izzottak a szemei.
– Tudja esetleg, hány órára jár?
– Ó, kedvesem, későre jár már, az imént harangoztak! Látom, nehéz a csomagod… – Végignézett rajta. – És sánta is vagy, édes lelkem! Hát így biztos nem mehetsz tovább. Sok kiránduló téved erre, és mindig itt töltik az éjszakát. Ugye te sem akarsz nekiindulni a sötétnek, egyedül? – Csak úgy ömlöttek belőle a szavak, közben pedig fürgén szedte a lábát, Kristóf alig tudott lépést tartani.
– Úgy terveztem, hogy ma még elérek Jósvafőig.
– Jósvafő! Meg vagy bolondulva, fiam? – Mosolygott. – Odaérsz alkonyatra, mit csinálsz te ott? Nézz ide, ez itt a házam – mutatott a dombtetőn pihenő fehérre meszelt épületre – nálam szoktak megszállni az idelátogatók. Pihend ki magad itt az éjszaka, Jósvafő megvár!
Kristóf vonakodott. Nehezen akarta elhinni, hogy ilyen hamar beesteledett. Fáradtnak sem érezte magát, a helyiek vizslató tekintete és a vendéglátója kényszerű mosolya pedig egyenesen nyomasztotta. Végül a bokájára és a sötétre tekintettel elfogadta az ajánlatot. A ház oldalának támasztotta a hátizsákját, és nekikezdett kicsomagolni a sátrát. Piri néni rászólt:
– Mit csinálsz, kedves? Még ne csomagolj ki! – nevetett. – Hiszen búcsú éjjele van! A mulatságot követően – fejével a tömeg felé intett – misét tartunk, és utána fogadjuk csak a vendéget!
Kristóf nem értette, miről van szó, de megállt a pakolással. Piri mosolya úgy szélesedett, ahogy erősödött a brácsa nyüszítése.
– A telefont tudom valahol tölteni?
– Mise után jön a vendégvárás legszebb része! Hatalmas lakoma lesz, és a búcsús népség együtt eszik a főtéren. A pap nagyon szereti a vendégeket, meglátod! – Nem vette tudomásul a kérdést, tovább részletezte a misét, a papot, a kápolnát. – A jövevényeknek van egy különleges helye nálunk… – Megint elkezdett sétálni, ki a kerítésen, a gyülekező tömeget követve a templomhoz ment, és közben tovább beszélt Kristófhoz. A fiú tarkóján nyilalló érzés futott végig, és a falnak támasztott táskája után nyúlt, de az sehol sem volt.
– A táskám! – kiáltott fel, de Piri már tíz lépéssel előtte volt, ő pedig sietős léptekkel igyekezett követni. Lelkesen beszélt tovább, és úgy tűnt, észre sem vette, hogy a fiú lemaradt.
– A táskám a falnak támasztottam, de már nincs ott.
– Hét részből áll, mindegyik különböző fajta fa; van, aki azt mondja, felesleges cécó, de aki tudja, az tudja. És szög egy darab sincs benne!
– Mondja meg, hova tűnt a tás… – Kristóf elhallgatott, ahogy a brácsa hangja hirtelen eltűnt a háttérből, és a sokaság moraja maradt csak meg. Már bent voltak a templomban.
Hatalmas volt a tömeg a kis kápolnában, és egyedül a leghátsó sorban, egy kis háromlábú, szedett-vedett széken volt szabad hely a vendégnek. A pap is megjelent, pillanatok alatt rendeződött a gyülekezet, és mielőtt Kristóf megszólalhatott volna, a rajta csüggő tekintetek a székbe kényszerítették. Elkezdődött a mise.
A pap hangja mély volt, mély és tekintélyt parancsoló. A szövegek ismerősen csengtek, a templomablak ólomüvegéről pedig könnyekben pergett a pára. Teltek a percek, és a mély paphang mellett harsányabb hangok is feltűntek: a fiú látta, hogy kitől jön a hang, de az emberek szája mozdulatlan maradt. Egy férfihang arról beszélt, miket akar csinálni a szomszédja feleségével. Hamarosan egy női hang is feltűnt, aki a férje megölését tervezgette, azon gondolkodott, mennyi ólomcukrot tegyen a teába reggelente, hogy éppen ne tűnjön még fel. Kristóf homlokán elkezdtek sűrűsödni az izzadságcseppek.
– És van itt egy vendégünk! – szólalt meg hirtelen a pap. Kristóf megfagyott a szavak hallatán. A hangok elkezdtek róla beszélni, a furcsa ruháiról, a felnyírt hajáról. Nem látta, kik beszélnek, és millió dolog cirkált a fejében, de egy szót sem bírt kimondani.
– Állj fel, fiú! Hadd lássunk jobban, állj fel a székre!
Kristóf hezitált. A botját szorongatva feltette a jó lábát a székre, majd nagy nehezen a sánta lábával is rálépett az ülőkére. Ahogy rajta állt, egyszerre emberi hangon üvöltött fel a brácsa, zúgott, zsibongott, a lába ernyedt, kalapált, kopogott a szíve a mellkasán, lüktetett a tarkója: szarvakat látott a papon. Piri néni, aki már mellette állt, tágra nyitotta az állkapcsát, rothadó torkából vihogás szakadt ki, a szarvai egy araszra meredeztek Kristóf arcától. Ekkor összerogyott a lába, és hanyatt leesett a székről.
Az erdei mohát érezte a tarkóján. A kora délutáni nap fent őrködött a horizonton, átszivárgott a faágak között. Csendesség honolt a lombok alatt. Kristóf szíve még mindig hevesen vert, tagjai rángatóztak, majd fokozatosan megnyugodott, mély levegőket vett, és feltápászkodott. Körülötte kövek voltak téglalap alakban szétszóródva, mellmagasságban egy tábla. Körbesétált, hogy elolvassa: „Kápolnaromok”.
A zsebébe nyúlt a telefonjáért: be volt kapcsolva, tizenöt százalék töltöttség maradt. Libabőr futott végig a hátán, felkapta a földről a botját, és tovább sietett a romok mentén. Táblákat talált, piros és fehér táblákat az út mentén. Az egyiknél lecövekelt a lába: „Itt állt BABARICS PIROSKA háza. ELTELEPÍTVE Sajószentpéterre 1943-ban.” Ház nem volt, csak kövek hevertek a földön, és fák álltak a jel mögött sorban, az egyikhez odatámasztva a hátizsákja. Letérdelt hozzá a földre, végigkotorta. Megvolt minden. Közben sűrűn nézelődött maga körül, a válla mögé.
Elővett a táskából egy kis zacskót, kicsomózta a száját, és azzal a kezében tovább indult az ösvényen. A falu határában volt még egy tábla: „Elhagyja Derenk romközséget”, és egy kis kőhalomszimbólum áthúzva. Ahogy elhaladt mellette, maga mögött elszórt apránként a zacskóban ülő fekete porból egy marékkal.
Jósvafő csak tizenöt kilométer után következett. A fejében még mindig kavarogtak az események, de céltudatosan ment, a hazatérésre gondolt. A lába megállásra késztette, egy út menti kőre ült le pihenni. Késő délután volt, a gyomrát marta az éhség, egy müzlit vett elő és azt eszegette, miközben a körülötte fekvő erdőséget fürkészte. A fák között két alakot figyelt meg. Nem túrázók, nem volt felszerelésük. Veszekedtek egy szürke térkép felett, és látszólag zavartan járkáltak fel-alá. Egy férfi meg egy nő.
Kristóf zsebre vágta a müzlit és továbbment az úton. Nem nézett hátra, viszont a másik zsebéből elővette a zacskót és szórt a porból az erdős talapzatra. Peregtek a mákszemek, keresztül az avaron, míg Kristóf óvatos léptekkel távolodott. Nem állt meg a következő faluig.