Ott hintó lesz e hintaszék,
vagy szarvas húzta szán,
s repül az éji tintaég
tejút-fehér haván.
Lakoma
Nagy bánatára szürke tapsifülnek
halott a táj ma: tüske és bogáncs,
a rét füvére dérvirágok ülnek –
az almafán kacér a zsenge háncs!
Gyerünk a kertbe, hogyha űz az éhed,
lerágni mind, a kár kit érdekel?!
A vaksi gazda nem vesz észre téged,
s a fák maholnap úgyse férnek el.
Az ötletet goromba tett követte,
amazt pedig sebes vadászsörét,
imát alig rebegtek el felette,
rotyogva főtt a paprikás ebéd.
Téli álom
Szemedre száll az este,
s az ágra csillag ül,
szobádba les a beste,
szavára cseng a fül:
hogy szállj csak mellé bátran,
le nem törik az ág,
itt lenn oly szűk világ van,
a fenti szféra tág.
Ott hintó lesz e hintaszék,
vagy szarvas húzta szán,
s repül az éji tintaég
tejút-fehér haván.
Az ég és föld között
Hódeszka, drága sí, s a régi, kajla szán
vidám kalandra hív a dűne hajlatán.
A tél fehér varázsa révületbe ejt,
sziporka csillogás okoz szelíd delejt.
Ezüst ruhába bújt a fűz az árteren,
a tó, a Görberét ma cifra bálterem.
Egy ifjú pár között románcot vélek én –
keringve száll a kűr a sík tükörjegén.
De sajnos, öt felé (az óragong jelez),
bezár a táncterem, homályos este lesz.
Lidérc csupán a hold, de gondos égi kéz
a lenti tájra még új tollruhát pihéz.
De míg az angyalok nyomán e hantra száll,
az ég s a föld között csudára áll a bál!
Furfarsang
Meglehet, hogy kemény legény,
de vénül a fagykirály,
sátorfáját szedné szegény,
unalmas e téli táj.
Bármily fehér, szűzi tiszta
havat söpör friss szele,
vele száll a farsang piszka,
sörtepernyét visz bele.
Disznótoros vacsorára
gyűlnek már az emberek,
enni, inni kétpofára
ma a rest sem szendereg.
Együtt van az egész család
eltemetni a telet,
döntsük ki a házunk falát,
tavasz jöjjön, kikelet!
Bent a nőmmel táncra kelek,
míg kint áll az utcabál:
februári kóbor szelek
zabos lova rúgkapál.
Zenél a vers
A perc pereg, s az élet eltelik,
pár hét maradt csupán a hetvenig.
De semmi vész, sosem szomorkodom
a jól megélt világi dolgokon.
Tudom, sok ember ezt sem éri meg.
A szívem, mint a tűz, fejem hideg.
Új gondokon magam már nem töröm,
csalódtam is, de ért kevés öröm.
A más hibáit én sosem lesem,
botlásaim elnézi hitvesem.
Azon, ki még ma is nagyon szeret,
idő előtt a kor se vág eret!
Nem érdekel ma talmi büszke rang;
zenél a vers, a szép lélekharang,
ha majd malomkövén időnk lejár,
s a messzeség örök ölébe zár.
Kígyókarnevál
A szudáni királypiton büszke ám a rangra,
szegedi Pick szaláminak öltözik farsangra.
Csörgőkígyó a csörgőjét farka végén hordja,
mikor csörög, égre mered, mint a templom tornya.
Amazonas erdejéből jött az anakonda,
két megtermett üszőbornyút nyelni le naponta.
UV-biztos pápaszemet vásárolt a kobra,
megteheti, hogy évente cserélgesse jobbra.
Gyűlnek a világi nagyok, kiállni hét próbát,
néhány kisebb képviseli Kelet-Európát.
Azért mérges a vipera, mert mások lenézik,
hogy kicsi a bors, de erős – nem jut el az észig!
Csendben ül a vízisikló, gondolva, hogy így jó,
aztán sunyin tovasiklik, ő tán nem is kígyó…
Jobban érzi magát otthon, ahol büszkén ágál,
hatalmasabb bármilyen nagy földigilisztánál.
Az értelem tüzében
Te, télutónak is bolond idő,
farsangi maskarád nem kedvelem.
Divatjamúlt ruhát, ha más kinő,
a szánalom ne ossza meg velem!
A nagyvilág egy új tavaszt akar,
virágos pázsitot, kinyílt eget,
amit goromba felhő nem takar,
szelíd mosolyt, szerelmet, fényeket.
E szép medence büszke népeit
ma gyámolítsa némi égi kény,
s szemeknek ívtüzében égjen itt
a józan értelem, mint ős igény!
A gond ne fúrja senki oldalát,
mit ér a lét, ha kín e vándorút?
Hitünk nyugalma várjon és család,
pokolra már a gyászt, a háborút!
Pezsdülés
A félhomálynak odva még sötét,
oly álmatag mereng a fény a célig,
zefír zilálja bokrok üstökét,
a szilvafák ma álmaik mesélik.
De titkaikra senki nem vevő.
Na még ilyet! Fogytán a szó türelme.
Csupán az Ég, a fenti Jótevő,
no és a cserfes szarkapár fülelne.
Kidugta homlokát a hóvirág,
csodát hozott a méla Móka-partra,
köszöntik ott a barkabóbiták.
Mosolyt fakaszt a régi gondokon,
a bölcs diák fejét el is csavarta.
Tavaszt, ugyan, ki venne most zokon!
Hogyan tovább?
Profán a lét, bizarr szigetvilág,
s a büszke vér vidám kalandra hajt.
Ha majd az ár hajónk nyakára hág,
s a partra vet, hol is fogunk talajt?
Talán derék Robinsonok leszünk,
s ha sült kanári szánkba nem repül;
gumó, gyökér után kapar kezünk,
no és a törzshelyünkre Péntek ül!