Behuzaloznak,
belém fonódnak az istenek,
mint egy éveken átkötött gyapjúfohász,
lassan a világ teste köré érek:
most én melegítem őt meg.
Csak ezt bocsátsd meg
Mintha batikolt lenne
a Mária teám legfelső felszíne.
Erre figyelek
a levegő vághatósága helyett,
mert hiába, hogy élesek
késeid: ide most nem elegek.
Olyan mély a csend, hogy hallani,
ha egy gondolatot beleejtek.
Direkt akartalak bántani,
hogy így magamat megszeressem.
Félek:
kettőnknek helye bennem
szűkös és békétlen.
El foglak hagyni.
Csak azért mert szeretlek.
Mindig is végletes voltam,
Nekem csak ezt bocsátsd meg.
Amikor visszamegyek
Behuzaloznak,
belém fonódnak az istenek,
mint egy éveken átkötött gyapjúfohász,
lassan a világ teste köré érek:
most én melegítem őt meg.
És azzal végre megpihenhetek,
halandó próbáim mind feladom Neked,
csak hagyom magam és megtörtének
te meg ajándékul fellegeid
összes idejével lepsz meg.
Istenegymagamban
meztelenül a fehér falra másodmagam táncolom
a nap csicsergésével álmosan összeolvadok
hallani a világot, ahogy fényhegedűn játszik nekem
és abba a madárrajba felejtkezem,
mi nevem alakjában éppen felettem
lebeg csendesen én meg önmagamba bújok
a narancsnap szikrájában isten közelségét sírom.