Rácz Norbert Zsolt kolozsvári unitárius lelkész az elmúlt több mint két évtizedben az erdélyi ifjúsági élet szervezésében és alakításában megkerülhetetlen érdemeket szerzett, mondhatni a rendszerváltás után újraalakult Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet az ő vezetése alatt teljesedett ki, ami nem utolsó sorban a fiatal generációk művészi nevelésében is komoly szerepet vállalt: következetes munkával, évről évre megújuló tartalmisággal számtalan irodalomnépszerűsítő, drámapedagógiai és képzőművészeti programot szervezett, élő kapcsolatot ápolt a kortárs kultúra majd minden szegmensével.
Évtizedek óta tevékenykedsz olyan területeken, amelyek az ifjúság művészeti nevelésére koncentrálnak. Ez első sorban az unitárius egyházon belüli területet jelent, különösen az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egyletet, amelynek sokáig az elnöke is voltál. Folyamatszerűségében hogy látod, mondjuk a kilencvenes évek végétől errefelé, milyen igények és tendenciák azonosíthatóak e területeken?
Azt hiszem távolról kell kezdenem a választ. Az unitárius egyház ifjúsági szervezetének az újraalakulása után, a ’90-es évek második felében színre lépett egy új generáció, amelynek határozott elképzelése volt arról, hogy miképp látják ennek a szervezetnek a jövőjét. A többnyire visszafogott, rossz értelemben vett „templomszagú” légkört felváltotta egy jóval dinamikusabb létforma, amely a vallásosságot nem akarta száműzni a vasárnapok és istenházák körébe. Ehelyett azt vallotta, hogy az unitárius vallásosság az ember minden megnyilvánulásában meg kell mutatkozzon, akár anélkül, hogy kimondanák azt, hogy „unitárius” vagy „vallás”. A fiatalok istenfélő emberek, akik pont ennek nevében és tükrében utasítanak vissza minden hamis, kenetteljes, képmutató, kegyeskedő megnyilvánulást, disszonáns prüdériát. Ehelyett Isten alkotásaként, a lét csodájaként és az emberi kiteljesedés lehetőségeként tekintenek az élet minden vetületére, például a munkára, a tanulásra, a közösségi életre, a szórakozásra, az istentiszteleti életre és a kultúrára is. Ez az a paradigma, ami az ODFIE előtt lehetőséget nyitott egy sor olyan rendezvény és program elindítására, amelyek látszólag nem kapcsolódnak a vallásossághoz, de mégis helyük lett a mi életünkben.
Továbbá arról is meg kell emlékezni, hogy a ’90-es évek vége, az új évezred eleje messze nem volt olyan gazdag a fiataloknak szánt kulturális tevékenységben, mint ma. Vagy ha gazdag is volt, az internet hiányában ezek többnyire lokális vagy különböző rétegeknek szóló események voltak. Az átlagos erdélyi fiatalnak ebben az időben nyáron, a Bálványosi Szabadegyetemen (a jelenlegi Tusványos elődje) kívül nem sok esélye volt sem fesztiválozni, sem kulturálódni. A versmondó és általában a kreativitásra alapozó találkozók és versenyek vagy az iskolai rendszerek rabjai voltak, vagy mellőzött és lenézett kis, helyi próbálkozásoknak számítottak. Ebből kifolyólag a legtöbb ifjaknak szánt kulturális tevékenység tankönyvízű és fanyar volt, ami csak abban erősítette a fiatalokat, hogy irodalom és színház például csak az, ami régi. Az igazán költő, aki már halott, az élő művész gyanús, ezért kerülendő. Persze voltak kivételek, de ezek az alkotók már életükben a kánon részévé váltak, amolyan élő kultúrmúmiákként jártak köztünk.
A szervezett, iskolás kultúraoktatás sivársága és a fekete szemüvegkeretes diktatúrája viszont létrehozott egy szamizdat-ízű szubkultúrát. Kánonon és tananyagon kívüli szerzők könyveit olvasgattuk, színészek kísérletezgettek diákcsoportokkal, együttesek muzsikálgattak pincékben, s persze akinek volt vágott dohánya hozzá, hát írogatott. Ha másért nem, legalább a csajoknál elég jól bevált…
Végül ez a generáció is meglehetősen aktívan bekapcsolódott a táncházmozgalom által már korábban elindított folyamatba. A népzene, a tánc, a népi mesterségek értéket képviselő, autentikus forrásnak tűntek számunkra, amit meg kell élni.
Nos, a fenti helyzet vezetett oda, hogy az új unitárius ifjúságvezető gárda fontosnak tartotta a kulturális élet beemelését az ODFIE tevékenységébe. Valahogy a saját életformánkat emeltük be az egylet életébe, s adtunk ennek szervezett formát. Megszületett a versmondó- és népdaléneklő vetélkedő, majd a nyári színjátszó találkozó, a népi mesterségek tábora, a néptánctalálkozónk, s ezeknek a holdudvarában egy sor kisebb méretű szakrendezvény. Persze mindegyik más volt, mint az ODFIE-n kívüli párhuzamaik. Rugalmasabbak, maibbak, könnyedebbek, szabadabbak és kreatívabbak voltak. A költő immár nem a falon lógó képről nézett, hanem műhelytevékenységet folytatott, majd egy sör mellett elbeszélgetett velünk.
A keret kiépítése viszont nem bizonyult elégségesnek. A versmondó versenyekre ekkoriban még mindig csak a klasszikusokkal érkeztek a fiatalok, a színjátszó találkozót elárasztották a bárgyúbbnál bárgyúbb népszínművek, kartondíszletekkel, pszeudonépviseletben, csípőre tett, kettőt jobbra, kettőt balra táncikával és a kerítésre akasztott népiesch köcsöggel. De mázlink volt, mert a gépezet mozgásba lendült, s valami olyan pulzust kaptunk el, amit kevesen akkoriban Erdélyben. A rendezvényekre meghívott fiatal színészek, írók és tanárok ugyanis meglátták a lehetőséget ezekben a helyi ifjúsági csoportokban, s ki-kimazsolázták azokat, akiknek volt elég tehetsége és esze ahhoz, hogy túllépjenek a sablonokon. Így a kétezres évek derekára egyre színesedni kezdett a paletta. Új nevek, igényesebb színdarabok, felkészültebb versmondók és hitelesebb népdalénekesek kezdtek fellépni, ami tovább generálta a folyamatot. Ennek köszönhetően sokan pályájukra találtak, s mára már elismert szaktekintélyeknek minősülnek a saját területükön.
Ez a folyamat a 2010-es évek elején változott újra. Talán pont azért, mert felnőtt és az oktatási, kulturális rendszerek része lett ez a „dicsőséges generáció”, megjelentek a valóban szakmai alapokon álló, kortárs és izgalmas műhelyek a fiatalok számára. Ettől kezdve azért több a kreatívabb és a tehetséget jobban kiszimatoló pedagógus és fiatalokkal foglalkozó szakember, mint korábban. A mindenkinek szóló, tágspektrumú rendezvények, mint amilyeneket az ODFIE is szervezett, színvonalukban meglehetősen nagyot süllyedtek. Azok, akiknek igényük volt a kultúrára, megtalálhatták a saját terüket, akik pedig a szórakozás csúcsát a mattrészegségben látták, azoknak jó volt épp úgy, ahogy volt… De ez már egy másik történet.
Ha a kilencvenes évek végétől indulunk, 2022-ig melyek a fontosabb változások? Van-e egy olyan kollektív lélektani elmozdulás, ami a művészeti nevelésben más metódusokat igényel, vagy állandósult módszerekkel lehet végezni ezt a munkát?
Tág spektrumú, egyetemes és egységes módszer nem létezik, csak vademecum-ok vannak. Kitapasztalt és bevált módszerek, amelyek bizonyos körülmények között jól szolgálnak, máskor hasznavehetetlenek. Fentebb részletesen beszéltem a ’90-es évek végéről, s azt hiszem, hogy a módszereket és igényeket is némileg érintettem. Radikális elmozdulást, ismétlem, a 2010-es években észleltem. Ennek okai társadalmiak inkább, mint lélektaniak. A kétezres évek derekán szakadt ránk széles körben az internet, ami alatt azt értem, hogy nagyobbacska falvakban is elérhetővé vált a világháló, ami megváltoztatta a kommunikációs szokásainkat, s ezzel párhuzamosan a közösségi igényeinket. A net előtti világban a közösség személyes jelenlétet feltételezett, utána már nem. Ez oda vezetett, hogy kis, érdeklődés és igény szerint szerveződő mikrotársadalmak alakultak ki, aminek a következménye az lett, hogy az adott fiatal sokkal fókuszáltabban tudott rákeresni azokra a körökre, amelyek az érdeklődését kielégítették. Vegyünk például egy falun élő, tizenhat esztendős ifjút, aki érdekel az irodalom. Feltételezzük, hogy van egy jobbacska irodalomtanárja, aki észreveszi az adott személy érdeklődését, s átad neki néhány kortárs(abb) szöveget. Rövid keresés után az adott tini többtucat csoportot, kört és szöveget talál, ami mind izgalmas számára. A földrajzi távolság immár nem korlát, a mély-Székelyföldről is aktív tagja lehet valamilyen valóban haladó körnek. Tanárokat, mestereket, találkozási lehetőségeket talál, amelyek mind beljebb és beljebb húzzák az adott területen. Ennek az ifjú irodalmárnak viszont lassan szinte semmilyen köze nem lesz az osztálytársaihoz és kortársaihoz. Egyre nehezebben találja a helyét azokban a „mindennel foglalkozó” körökben, amelyek saját településén vannak, s oda vágyódik, ahol a hozzá hasonlókkal tud együtt lenni.
Ezt az alaphelyzetet a kultúraoktatásban mindenképp szem előtt kell tartani. A tudatos nevelés mindenképp két irányba kell elinduljon. Egyfelől foglalkozzon a tehetséggel, a fogékonyakkal, másfelől viszont adja meg a szükséges minimumot a nem feltétlenül érdeklődőknek is. Az elsővel viszonylag jól állunk. Vannak jól működő szakkörök, csoportok, mesterek, „fejvadászok”. Az utóbbi viszont elkeserítő állapotban van. A klasszikus transzszilvanizmus nagy vívmánya volt a „vissza a vidékre” ideológia. A legnagyobbak sem érezték megalázónak, hogy falusi kultúrotthonokban tartottak felolvasásokat, ahová először nem a legtechnikásabb, fifikás szövegeiket vitték, hanem a fokozatiság elve alapján, lassan adagolták a műveltséget. Ez napjainkban szinte teljesen hiányzik. Csak azok számítanak, akik valahogy kitűnnek a tömegből, a többivel viszont senki sem foglalkozik, ami oda vezet, hogy a többi mindenestől lemarad, s idővel már igénye sem lesz bármilyen formában felzárkózni, mert a bál előtt, ahol aztán hajnalra jól leisszuk magunkat, pont jó lesz a blőd poénokkal teletűzdelt népszínmű, a színpadon idétlenül billegő olcsó idétlenkedés, vagy a templomban és a polgármesteri hivatal által szervezett rendezvényeken eldeklamált fűzfapoéma.
A tizenéves generáció körében van-e reális fogékonyság az esztétikai nevelésre és ha igen, ezt a nevelést az oktatási intézményeken kívül kik biztosíthatják hatékonyan?
A szép iránti igény az ember alaptermészetének része. Az már más kérdés, hogy mit nevezünk szépnek. Mint minden alapképesség, az esztétikai készség is nevelhető és nevelendő, még a vallásosság is. Ezt a nevelést azok biztosíthatják a leginkább, akik tudják is, hogy mit tesznek. A végzettség e tekintetben nem fontos, a tudás és némi tehetség annál inkább. Mozgékonyabb fiatalok, tanárok, papok, agilisabb kultúraszervezők, színészek, muzsikusok mind-mind labdába rúghatnak. A jól felkészült vezető mellett szükség van egy intézményi keretre és némi anyagi forrásra, ami szabad kezet biztosít neki. A vezető nyüzsögni kezd, köréje felzárkóznak a fiatalok közül a legaktívabbak. Ők együtt alkotják a legbelső kört, a galaxis csillagát. Az ő gravitációs súlyuk bevonzza a kevésbé aktívakat, akik keringeni kezdenek egy szép elliptikus pályán. S így, a gravitáció és a csillagból áradó fény hatására a bolygókon fejlődni kezd az élet.
Tapasztalataid alapján milyen eredményekről tudsz beszámolni? Milyen hatékonysággal lehet végezni ezt a munkát a visszacsatolások alapján?
Büszke vagyok arra, hogy az általam vezetett körökből kikerült jónéhány színész és irodalmár. Örvendek, hogy az általam vezetett szervezetnek sikerült néhány valóban elismert és tehetséges alkotót pályáján elindítani. De a legbüszkébb arra vagyok, hogy a mi tevékenységünknek köszönhetően sokezer erdélyi fiatal belekóstolhatott ebbe a tiltott gyümölcsbe. Az ifjúsági egyleteink legtöbb tagja (hál’ Istennek) nem lett színész, de láthatták, hogy mit jelent egy darabot összeállítani. Hogy ez nem arról szól, hogy felmész oda a színpadra, s a jól-rosszul megtanult szöveget felmondod. Dolgozni kell, erőfeszítést kell tenni, magadból kell előbányászni egy-egy szereplőt. Nem megjátszani, eljátszani egy szerepet, felvenni egy álarcot, hanem önmagadat belehelyezni egy adott szituációba. Ugyanez igaz a versmondásra is. Öröm látni az alkotói erőfeszítést, a munkát, a közösség formálódását, és valódi katarzis megtapasztalni, amint ezek az ifjak hihetetlen kreativitással ragadják meg az eléjük tett helyzeteket és szövegeket, amint átszűrődik rajtuk az alkotás, és ők átrajzolják, saját szájízük szerint átformálják az írottat. Ha valaki ezt eltanulja, mindenképp gazdagabb lesz tőle.
Igaznak tartod-e azt a feltételezést, hogy a legújabb generációkat a digitalizáció elidegeníti a művészetektől vagy érzelmileg eltompítja?
Nem. Ez azoknak a kifogása, akik nem akarják venni a fáradságot, hogy megtanulják az új generációk nyelvét.
Milyen a kultúra-fogalma egy mai átlagos tizennyolc évesnek?
Nincs egységes definíció. Annak, aki a kultúrával csak az iskolai oktatáson keresztül találkozott jó eséllyel ugyanolyan távoli és megfoghatatlan, mint a korábbi generációknak. Ebben a szerencsétlen helyzetben levő ifjaknak a kultúra valami távoli, idegen, régies, ódon, dekódolhatatlan és sznob dolog, ami különcöknek való. Azok viszont, akik valahogy hozzáfértek egy másik megközelítéshez, akik megtalálták a kulcsot, a kultúra alapigény. Több kategória van, s az átjárás a rétegek között egyre nehezebb. Egyfajta kasztosodást látok, ami az általános társadalmi folyamatok szempontjából nem kecsegtet túl sok jóval. A kasztrendszer alján, a kulturális világon kívüli „érinthetetlenek” azok vannak, akik kizárólag a megszokott iskolai formák között ismerkednek a kultúrával, s különösebb tehetségük és igényük sincs a fejlődésre. Számukra a kultúra testidegen és távoli marad, amihez nekik nincs hozzáférésük. Akkor válik fájdalmassá, és a közösség szempontjából tragikussá a helyzet, amikor egy ilyen személy vezető funkcióba kerül. Jó esetben nem rosszindulatú, így csak manipulálható lesz, ám rossz esetben közülük kerülnek ki a helyi kiskirályok, a nagyhangú megmondóemberek, a közösségben gondolkodni képtelen önző zsarnokok.
A másik végleten azok a fiatalok helyezkednek el, akik már otthon kultúragazdag környezetben nőnek fel. Akiknek a kezébe a szüleik adják a jobbnál-jobb szövegeket, színházba, koncertre járnak, s együtt szövik a poénokat egy-egy mém kapcsán a felnőttekkel. Válogatott meséket hallgatnak csecsemőkoruktól, s tizenéves korukban már nyugodt magabiztossággal fejtik ki a véleményüket a családi asztal körül a világ dolgairól, mert tudják, hogy véleményüket meghallgatják. Otthon már arra ösztönzik, hogy kísérletezzenek a szavakkal, hangokkal, szövegekkel, vegyenek részt az alkotás játékában. Persze nem biztos a recept, de az tény, hogy a két csoport nem ugyanarról a startvonalról indul. Számukra a kultúra a hétköznap, a normalitás része, az önkifejeződés eszköze. Kezükbe vehetik a jóformán velük egykorú alkotóktól származó műveket, s innen kiindulva áshatják egyre mélyebbre magukat a művészet és tudás világába.
2022-ben hogyan látod ennek a fajta munkának a helyét a közösségi életben és mit gondolsz a további lehetőségekről? Konkrétabban: minek kellene történnie ahhoz, hogy ez a munka hatékony és értelmes tudjon maradni?
Lehet már kiderült, hogy a legsürgősebb feladatnak a tömegnevelést tartom. A kultúraoktatás terén egyértelműen a leghatékonyabb az iskolai rendszer gyökeres reformja lenne, ami alatt először és elsősorban nem a tantárgymódosítást, hanem a pedagógusképzés átgondolását értem. Ennek híján viszont az ODFIE-hez hasonló törekvések mai nyelven és kortárs formában történő, széleskörű kiépítését tartom célravezetőnek. Jelen helyzetben az értelmiségnek (az igazinak) óriási felelőssége van. Valahogy létre kellene jöjjön egy értelmiségi szerződés, egy „kultúrbulla”, amiben kimondatik, hogy felelősséggel tartozunk azért, hogy a kultúra révén jobb generációkat neveljünk. Az ifjúsági szervezetek pompásan értenek a formák és keretek kialakításához, köröket, csoportokat, közösségeket tudnak létrehozni, de sokszor az a gondjuk, hogy ebben az információs viharban képtelenek a szelekcióra. Magukra maradnak a jól felépített kerettel, ám a tartalom megtalálásában szükségük van a segítségre. Az értelmiség az egyetlen, aki képes lenne arra, hogy ezt a magányt feloldja.