Mindig is rettegtünk attól, hogy a családunk valamelyik férfitagja megkapja a behívóját. Békeidőben nem is volt ez olyan nagy baj, hiszen meg tudtuk találni a kiskapukat, ismerősöket, s még a hatóságok is szemet hunytak afelett, ha valaki nem jelent meg az előírt helyen és időpontban. Legfeljebb a minimális összegű bírságot kellett utólag befizetnie.
Mindig is rettegtünk attól, hogy a családunk valamelyik férfitagja megkapja a behívóját. Békeidőben nem is volt ez olyan nagy baj, hiszen meg tudtuk találni a kiskapukat, ismerősöket, s még a hatóságok is szemet hunytak afelett, ha valaki nem jelent meg az előírt helyen és időpontban. Legfeljebb a minimális összegű bírságot kellett utólag befizetnie.
Idén, február huszonnegyedikén és az azt követő napon embertelen hosszúságú volt a sor a határátkelőkön. Aki érkezett, családostól hagyta el az országot. Az elsők között persze a dúsgazdagok voltak, akik luxusautóikkal néhány óra alatt megérkeztek Kárpátaljára Ukrajna keletebbre fekvő megyéiből. A mai napig nem értem, hogyan csinálták. Ők valószínűleg sokkal hamarabb tudtak róla, hogy valami nagy baj készül.
Aki az alatt a két nap alatt nem érkezett legálisan elhagyni az országot, a határ közelében maradt, vagy minden vagyonát a szökésbe fektette.
A kárpátaljai magyarok közül a legtöbben januárban indultak útnak, hiszen véget értek az ünnepek, s a csehországi, magyarországi gyárak újranyitottak, és várták a vendégmunkásokat. Öcsém és a felesége is akkor indultak el. Nem akartak menni. Rossz érzésük volt, féltek a sofőrtől, keresték az indokokat, hogy lemondják az utat, végül megegyeztek, hogy most utoljára mennek külföldre dolgozni, hiszen friss házasokként nagyjából minden felújítási munkálatot elvégeztek a házban, csak a kerítés és a kapu cseréje maradt. Kiszámolták, hogy ha május végéig dolgoznak, még egy kevés tőkéjük is marad, amit majd itthon fektetnek be valamilyen vállalkozásba, hogy ne kelljen többé hónapokra itt hagyni a családot.
Hétvégente videóhívásban látjuk egymást, örülünk, hogy mindenki jól van, megbeszéljük a legszükségesebb dolgokat, de többnyire spórolunk a szavakkal, mert a távollét mindenkinek fáj. Ők hazavágynak, mi pedig arra, hogy mellettünk legyenek.
„Már meg van a kerítés ára” – mondta a múltkor öcsém. „Örülj neki” – válaszoltam foghegyről, mert tudtam, hogy ez azt jelenti, akár haza is jöhetnének. De most inkább ne tegyék. Ha más sokat fizetett azért, hogy odakinn legyen, ők csak maradjanak még, amíg nem lesz stabil a helyzet.
Az összes ismerősömnek van valakije a határ túloldalán, aki ebben a helyzetben nem mer hazajönni. Más megoldás nincs, a nők gyerekeikkel kelnek útra, ha látni akarják a férjet, az apát, a testvért.
A városban katonák osztogatják a behívókat. Állnak a posta udvarában, a piac bejáratánál, benzinkutakon. Az internetes fórumokon sokat lehet arról olvasni, hogy a hazatérő férfiaknak már a határon a kezükbe nyomják a kis cetlit, amivel másnap meg kell jelenniük a hadkiegészítő parancsnokságon. Hogy ebből mi igaz, nem tudom.
A minisztérium felhívására nemcsak a légiriadós alkalmazást töltöttem le, hanem a Gyija állami szolgáltatásokat nyújtó appot is. Egészen jó dolog, elektronikus formában elérhető benne a személyi igazolványom, jogosítványom és több hasznos funkciót is tartalmaz, mint például hogy online is kérvényezhetek különböző igazolásokat. A minap megjelent benne egy kérdőív, arra kértek, töltsem ki. Azzal kezdődött, hogy tudok-e fegyverrel lőni. Elgondolkoztam rajta – így, hogy mindent tudnak rólam –, ha bevallom, hogy igen, hány napon belül kapnék én is behívót?