Bonczidai Éva | Anyáskodás

Bonczidai Éva 2020. május 01., 07:23

Beláttam, hogy a falusi közösség hallgatag tapintatossága nem csupán szemérmesség. Dédanyáink, akik egymás mellett voltak szüléskor is, pontosan tudták, hogy minden út más – nincs okuk riogatni vagy nyugtatgatni senkit. És azt is tudták, hogy jóra és szépre van szüksége a kismamának. A mesterségesen kreált virtuális női közösség ezt az evidenciát hagyta figyelmen kívül, hogy aki ide belép, az védtelenné válik a negatív dolgokkal szemben.

Nemes Fekete Edit alkotása – Fotó: Molnár Edvárd

Úgy terveztem, hogy a születés kultúrtörténetéről írok, de az anyaggyűjtés során, miközben számtalan remek és kevésbé összeszedett cikket olvastam a bábákról, a szüléssel, gyermekággyal kapcsolatos tabukról, hiedelmekről, az orvostudomány fejlődéséről, a család és a közösség társadalmi szerepének változásairól, folyton a távolság ötlött szembe. Az, hogy milyen távol van ez a régi rend (amelyet botorság volna idealizálni) a kortárs valóságtól (amelyet botorság volna idealizálni).

Igyekeztem a leghitelesebb forrásokat felkutatni, hogy megírhassam, évszázadokkal ezelőtt milyen összetett szereppel bírt a bába: gyógyító volt, bennfentes – családi titkokat ismert, nemcsak világra segítette a gyermekeket, hanem magzatelhajtást is végzett, segített az anyának a szülés utáni hetekben a csecsemő körüli teendőkben, ha gyengének ítélte a kisbabát, már születése után megkeresztelte – erre egyházi felhatalmazása is volt. De általában ő ismerte a halál rituáléit is, az újszülött első fürdetése éppúgy az ő feladata volt, mint a halottmosdatás – és tudjuk, hogy e tisztulási rituálék bizony sokszor voltak túl közel egymáshoz, gyakran a kisbaba és az anya is életét vesztette. Beláttam, hogy ugyan mindez fontos és érdekes, de szomorú téma így anyák napjára készülve.

A babát és az anyát védő varázslatok, ráolvasások, rituálék után kezdtem kutatni, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ezek mai szemmel sokszor megmosolyogtatók, vagy épp viszolygást és undort váltanak ki az emberből, ezért elengedhetetlen bemutatni a kontextust, azokat a veszélyeket, tragédiákat, elborzasztó statisztikákat, amelyek segítenek megérteni, miért volt szükség ilyen irreális kapaszkodókra, miért lehetett hinni bármiben, ami reményt ígért.

 

 Egy levelezőlista hangadói

Mindeközben pedig újra és újra szembeötlött a zavaró távolság, hogy mindez már nincs, és ma már másként születnek és szülnek az emberek.

Tíz évvel ezelőtt, amikor az első gyermekemet vártam, bekerültem egy virtuális kismamacsoportba, egy levelezőlistára kaptam meghívást, amely a városban élő kisgyerekes anyák fóruma volt: azért hozták létre, hogy egymás tapasztalataiból okulva jobban tudjunk tájékozódni azon az ingoványos terepen, ahova a gyermekáldás vezet minket. A cél az volt, hogy a modern, városi közegben is pótolja/kiépítse azt a segítő, női közösséget, amely régen, a paraszti társadalomban körülvette az anyákat – legalábbis ha hajlamosak vagyunk az idealizálásra, így is láthatjuk azt a praktikus szokást, hogy a szülésekhez a bábaasszony mellett egybegyűltek a női segítők, az asszonyok a családból, a keresztanyák, a barátnők, akik a szülés utáni hetekben segítették az anyát és a későbbiekben is figyeltek arra, hogy az anya betartsa az évszázadok során kialakult nevelési normákat. Ma már talán az tűnne furcsának, ha az anyósunk vagy a keresztanyáink lennének mellettünk szülés közben, és elfogadott, hogy idegenek vesznek körül a kórházban, idegen nők vajúdnak a közelünkben, idegenek vizsgálgatnak és figyelik, hogyan birkózunk meg ezzel az ősi feladattal, az ő segítségükre és empátiájukra vagyunk utalva. És persze a szakértelmükre.

Amilyen hasznos lehetett volna ez a levelező csoport, annyira kártékonnyá vált idővel. Mindig voltak új tagok, akik naivan – az eredeti elképzelés szerint – megosztották a közösséggel a kérdéseiket, félelmeiket, tanácsot kértek. Ezeket az amúgy is sérülékeny nőket aztán többen kioktatták, lehurrogták, és szembesítették azzal, hogy bizony sokat kell még tanulnia és tapasztalnia ahhoz, hogy felnőjön az itt szakértő szuperanyák és bezzeganyák szintjére. A többség persze nem ilyen volt, de az alig tíz hangadó, harcos asszony, aki miközben áldozatkész, önzetlen anya és csodálatos feleség volt (a többi bizonytalan, fáradt vagy tanácstalan nő között), két-három kisgyerek mellett is tudott időt szánni arra, hogy hosszú levelekben értekezzen a felvetődött témákról és főként arról, mit hogyan kellene csinálni. Idővel ez a levelezés átalakult egy célirányos adok-veszek fórummá, ahol leginkább arról lehetett tájékozódni, hol lehet környezetbarát pelenkát vásárolni (és milyen felelőtlen állat, aki nem ezt használja), milyen márkájú cumisüveget, légzésfigyelőt kell beszerezni, és hol lehet ezeket kapni. Rendre kialakult egy-egy oltásellenes vita is, aztán szidták a közoktatási rendszert, pocskondiázták a bölcsődei és óvodai dolgozókat – alig-alig lehetett megtalálni a pozitív példákat, azokat, akik jó véleménnyel voltak a pedagógusokról, orvosokról, akikre időről időre rábízták a gyerekeiket.

 

Nem a születésről szóló történetek

Külön téma volt a szülés. Az újonnan csatlakozott tagok itt tájékozódhattak erről a félelmetes titokról. Ugyanis aki azt mondja, nem félt a szüléstől, vagy hazudik, vagy nincs realitásérzéke. Nagyon káros bagatellizálni ezt, és legyinteni, hogy évezredek óta születnek emberek, nem nagy ügy, ma már az orvosok mindent meg tudnak oldani. De ugyanilyen kártékony démonizálni is ezt a folyamatot és mindenkit, aki hibázhat ennek során. A levelezés egyik hangsúlyos szála tehát az lett, hogy az anyák megosztották a tapasztalataikat, melyik kórházban, melyik orvossal, mennyiért szültek, milyen volt, mi hogyan történt, hogy bántak velük. Ez fontos és értékes tájékozódási lehetőség volt. Rendre hozzászóltak a nyugati országok ígéret földjeit benépesítő hazánklányai is, akik elmondták, hogy bezzeg ott mennyire jobb, szebb, élhetőbb minden, majd jött a sopánkodás, szitkozódás, bosszankodás, hogy itthon miért nem így van. Ezeket a külföldi beszámolókat hasznosnak találtam, hiszen megmutattak egy olyan ideális közeget, ahova jó lehet megérkezni, egy olyan társadalmat, ahol figyelembe veszik, hogy a kisbaba egy családba születik, hogy az első napjaiban is mellette lehetnek a szülei és a testvérei. Az itthoni születéstörténetek jelentős hányada viszont borzadályos naplóbejegyzéshez hasonlított, de ha az ember olvasni kezdte, sosem tudhatta, hogy most egy kedves történetet fog megismerni egy kisbaba születéséről, vagy egy horrorsztorit, amelyben orvosszörnyek, nővérboszorkányok és egy sátáni egészségügyi rendszer tör az anya és a gyermek életére.

Falun nőttem fel, olyan közösségben, ahol az asszonyok még megálltak beszélgetni egymással a kapuk előtt. De szüléstörténeteket addig nem hallottam, amíg anya nem lettem – valahogy mintha közös megegyezés lett volna, hogy aki nem élt át ilyet, az minden módon kívül reked, nincs miért beszélni vele erről. Kirekesztettként a saját születésemről is csak annyit tudtam, hogy esett aznap az eső, hogy fiúnak vártak, nem is készültek női névvel, hogy csak a kórházablakból mutathattak meg a családnak. Beavatódás után hallottam először arról, hogy a nyolcvanas évek Romániájában anyám kezét vajúdáskor az ágyhoz kötözték, hogy ne járkáljon, hogy nem kapott vizet, mert azt mondták, ilyenkor nem szabad inni, és a bába leszidta, hogy ne szólongassa folyton segítséget kérve, mert épp egy bonyolult kötésmintát tanul, és miatta folyton elvéti a számolást. Ehhez képest az én történetem idillinek mondható: a kórházban mindenki kedves volt velem, a férjem mellettem lehetett, és a szülésnél segédkezők a vajúdás alatt időnként megvizsgáltak, majd halkan megjegyezték, hogy minden rendben van. A szülésről pedig sok mindent lehet mesélni, a fájdalomról is, pedig nincsenek rá pontos szavaink, de igazából olyan út ez, amelyet akkor is egyedül tesz meg az ember, ha fogják a kezét. Ilyenkor befelé érdemes figyelni, nyugodtan lélegezni, hogy a gyerekünk ne féljen, és nem azt lesni, kik azok, akik nem segítenek, szerintünk mit csinálnak rosszul, miben hagynak magunkra, hiszen ez a magunkra maradás is része az útnak. Ők csak azért vannak ott, hogy visszahívjanak, ha túl messzire merészkednénk.

A levelezőlistás élménybeszámolók egy része épp azt igazolta, hogy az emberekből kiveszett a bizalom, egymással szemben is bizalmatlanok, és magukban sem bíznak azok, akik csak emberi segítségre várnak. Kudarcként élik meg, ha az anyává válás nem olyan idilli és zökkenőmentes, mint ahogy elképzelték, és egész életükben bezzeganyasággal kompenzálnak valamit, amiért nincs okuk vezekelni.

 

Jó szóval szolgálni

Beláttam, hogy a falusi közösség hallgatag tapintatossága nem csupán szemérmesség. Dédanyáink, akik egymás mellett voltak szüléskor is, pontosan tudták, hogy minden út más – nincs okuk riogatni vagy nyugtatgatni senkit. És azt is tudták, hogy jóra és szépre van szüksége a kismamának. A mesterségesen kreált virtuális női közösség ezt az evidenciát hagyta figyelmen kívül, hogy aki ide belép, az védtelenné válik a negatív dolgokkal szemben, hiszen egy-egy szép történet kapcsán nem született annyi reakció, mint egy olyan eset ürügyén, ahol háborogni, szörnyülködni, sopánkodni lehetett, ezért a jó dolgok gyakran láthatatlanná és súlytalanná váltak ebben a közegben. Pedig közösség olyan emberek köré épül, akiknek jó a közelében lenni. (Árulkodóak ezek a szavak.) A jó ügyet csak bizalommal és jó szívvel lehet szolgálni. Hogy a fiamat az apja már a szülőszobán a karjába vehette, azért történhetett, mert évekkel korábban a kórházakban segítők felfigyeltek arra, hogy vannak apák, akik a gyermekük születése idején nem kocsmákban ünneplik a férfiasságukat, hanem kéztördelve várakoznak a kórházfolyosókon. Felismerték, hogy az anyának és a gyereknek is jobb, ha az apa mellettük van. Orvosok, szülésznők és más segítők tettek azért, hogy az intézményi protokoll ne szakítsa szét ilyenkor az egymáshoz legközelebb állókat. Ez is a bizalomról és a kitartásról szólt, és nem az agresszív harcról és vádaskodásról.

Ha közösséget építünk, meg kell tanulnunk a jót továbbadni. Legalább jó szóval. Főként az anyák felé. A köztudatban minden rossz okai ők – gondoljunk csak a káromkodásainkra. Ideje volna a jó dolgokat is felróni. Ideje volna nemcsak az orgonaágas-barackfavirágos májusban elgondolkodni azon, hogyan élnek ők. Ideje volna olyan világot építenünk, ahol jut jó szó azoknak az anyáknak is, akiknek hisztis a gyerekük, azoknak, akik nem úgy néznek ki, mint a címlapok tökéletes alakú, retusált, modern madonnái, azoknak, akiknek az otthonában nincs tökéletes rend és kuglófillat, és azoknak is, akiknek az élete kisiklott vagy a felnőtt gyerekeik nehezen boldogulnak a világban. Anyák napján legalább egy anyának mondjuk el, hogy ő jó!

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. május 4-i számában.)