Eltörött a tintásüveg. Kiszabadultak a bogarak. Ömlik szét, másznak szét, terjeszkednek, egyre csak terjeszkednek. Az egyik a billentyűmön kapaszkodik, a másik a tüdőmbe kap, a pirosat bordóra festi a fekete pigment. Nem tudom, hol vannak, csak érzem, hogy mozognak, hogy egyre több lárva kel ki, és minden porcikámban kárt tesznek.
Eltörött a tintásüveg. Kiszabadultak a bogarak. Ömlik szét, másznak szét, terjeszkednek, egyre csak terjeszkednek. Az egyik a billentyűmön kapaszkodik, a másik a tüdőmbe kap, a pirosat bordóra festi a fekete pigment. Nem tudom, hol vannak, csak érzem, hogy mozognak, hogy egyre több lárva kel ki, és minden porcikámban kárt tesznek.
Epeömlésem van, kihányom a sárga keserűt, de az utóíze megbújik az ínyek között, s akárhányszor nyelek, vissza… vissza…visszaköszön. Hátra fogom a vörös fürtöket, nehogy beleérjenek a csészébe, lecsukom a deszkát, összegubódzok a tetején, aztán hagyom, hogy sötétbarna csíkok lepjék el az arcomat.
A tinta kezd felszívódni, s az apró szilánkok beleakadnak a bordáimba. Minden lélegzetvételnél attól félek, hogy a rekeszizmom egyesével szippantja be azokat, majd nem lesz hajlandó visszadobni. Kinyitom a szekrényt, benne van a sötétkék kabátod, rajta a citromszínű csík, de nem bújok bele. Akarnék, de nem. Kirohanok az erkélyre, becsapom magam mögött az ajtót, egyenesen a holdra nézek, és azonnal eszembe jut, mit is mondtál róla.
Harapnak. Már csak kellemetlen. Kimásznak a fülemen, elvégezték a lyuggatást. Az üvegdarabkák lassan átcsúsznak a mélyedésekbe, mint az apró Tetris-formák. A hús körülöleli mindet, az erek pumpálják az üregekbe a vért, a tinta és a szilánkok összeforrnak, aztán elvegyülnek. Haladok tovább a karcoló kristályokkal, minden dalnál, minden filmnél, minden egyes emléknél sebet ejtenek. Mesebelit, vicceset. De a széleik, a széleik előbb vagy utóbb lekerekednek, s a foltozás mintáját átragyogva belém ivódnak.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. májusi számában)