Hadd kezdjem írásomat azzal, hogy Lackfi János #jóéjtpuszi2 című könyvében találtam az utóbbi évek legjobb ‒ azaz legmodernebb, legkevésbé elkoptatottabb, legérzékletesebb stb. ‒ hasonlatát: „Úgy áhítalak téged, Uram, / ahogy a cukrászdába meghívott kisgyerek / nyelve az ég felé fordított pohár falán / végtelen lassúsággal végiggördülő / utolsó csepp üdítőt.” Lackfi egyébként szinte vadászik az ehhez hasonló, váratlan, újszerű hasonlatokra, és egyébként is nagy művésze ezeknek.
Hadd kezdjem írásomat azzal, hogy Lackfi János #jóéjtpuszi2 című könyvében találtam az utóbbi évek legjobb ‒ azaz legmodernebb, legkevésbé elkoptatottabb, legérzékletesebb stb. ‒ hasonlatát: „Úgy áhítalak téged, Uram, / ahogy a cukrászdába meghívott kisgyerek / nyelve az ég felé fordított pohár falán / végtelen lassúsággal végiggördülő / utolsó csepp üdítőt.” Lackfi egyébként szinte vadászik az ehhez hasonló, váratlan, újszerű hasonlatokra, és egyébként is nagy művésze ezeknek.
A #jóéjtpuszi2 szabadversei, lírai prózái, mintha esti imák, elmélkedések lennének, és a cím szerint úgy is kell felfognunk őket. Most olvastam egy vele készített interjúban, hogy a szövegek nagy része konkrétan imák alatt született, és a képei sokszor felsőbb sugallatra kerültek bele. (Ebből a szempontból némi rokonságot vélek felfedezni Boldog Emmerick Anna Katalin A szent szűz… című könyvével is.) Írójuk ugyanúgy kapcsolatot tart a földi és az égi dimenzióval, és bebizonyítja, hogy van, létezik átjárhatóság a kettő között már ebben az életben is. Lackfi János egy modern, mai evangélistaként áll előttünk, akinek az a dolga, hogy újra és újra elhozza az örömhírt. De e könyv párhuzamba állítható még a füveskönyvek régi, irodalmi hagyományával is, hogy csak Balassi Bálintra és Márai Sándorra gondoljunk. Le kell szögeznünk, hogy nem ezoterikus szövegek vagy általános életbölcsességek gyűjteménye a könyv, hanem az út követéséről tudósít. A költő az élő Istenről és az élő hitről beszél.
Egyfelől modern példabeszéd- és zsoltárátiratokat kapunk, amik között ott van a Hegyi beszéd, és a Mi atyánk… fájóan szarkasztikus átirata is, másfelől drámai monológokkal találkozhat az olvasó, amikben a szerző egy-egy bibliai vagy mai alak szájába adja szavait. Lackfi nem felülről szól hozzánk, hanem közülünk beszél, és a mi hangunkon, és semmi képmutatás nincs attitűdjében, mindvégig tisztában van önmaga és az ember esendőségével. Ír arról, hogy milyen az, amikor saját problémánkat tesszük meg istenünknek: „Így imádkozom: / már kora reggel csak rád gondolok, / ó, te hatalmas, megoldhatatlan / családi gubanc, / leborulok előtted, / csodálom nagyságodat, erődet […] tiéd minden gondolatom, / benned hiszek igazán, / a te utadon járok minden áldott nap, / a te dicsőségedet hirdetem, / uralkodol rajtam szüntelen / most és örökké, ámen.” (Gubanc) A szövegek mindegyikére igaz a köznyelvi, szinte szlenges, modern nyelvréteg és a lírai, úgymond felülfogalmazott sorok keveredése, és e kettő ellentéte leginkább a vers teste és vége között érhető tetten, ugyanis Lackfi a versek végét mindig megemeli, ahogy egy jó vers szokta, vagyis poentírozza. Egyébként a szleng irodalmi szövegekbe való beemelése régi, ismerős törekvése a költőnek. Hogy erre a versvégi „megemelésre” egy példát is hozzak, a Sarló című verset szeretném idézni: „Jó napot, ketten vagyunk, úgyhogy hozzon / egy kétszemélyes tálat, dupla savanyúsággal…” – kezdődik a vers a hétköznapi nyelv regiszterében, hogy aztán felíveljen a költőiség magasságába: „így feleannyi, vagy még annyi sem / kell nekem, mindent kipótol az Isten, / önmagamban keskeny sarló lennék, / vele együtt lettem világló telihold.” Úgy vélem, ebből az illusztrációból kitűnt az ív, amiről beszéltem, és amit Lackfinál a legtöbb vers leír. A vers nála a tetőpontján ér véget. Nincs visszahajlás, visszaereszkedés. A földön kezdi és az égben fejezi be. Vagy ugyanerre az esetre itt egy újabb példa: „Ég és föld elmúlnak, a hihetetlenül előnyös / banki konstrukciók és a hosszú távon garantált hozamok is mind elmúlnak…” ‒ szól a nyitás a földi regiszterben, és így ér el az égi regiszterig: „…de sosem / múlik el annak irgalma, aki szája melegét / lehelte belénk, hogy életünk legyen, / aki arcát adta nekünk, hogy arcunk legyen, / az ő irgalma megmarad örökkön örökké, / olyan lesz lelkünk, mint az öntözött kert, / és bánat nem ér többé minket.” Ezt hívom én fordított hullócsillagívnek, dramaturgiának.
A hasonlatok mellett kedvenc költői eszközei a zsoltárok gondolatritmusainak, és a példabeszédek paraboláinak alkalmazása. Az irodalomban szokásos vallásos archaizálásnak ellentart és éppen a váratlan modernizálás kapcsolja össze e szövegeket. Nem maradhatnak el a Lackfi-művek jellemző, felsorolásra épülő szerkezetei sem, ahogyan az ellentétek nyelvi alakzatait is szívesen alkalmazza. Bár szabadversekről van szó, néhány versláb akaratlanul vagy akarva is becsúszik a szövegekbe. Ilyen a magyar szövegekben egyébként is gyakori choriambus. (E tényre egyébként az elsők között Arany János hívta fel a figyelmet, és ő tudatosan alkalmazta a nem mértékes műveiben is.) A Kérdez című Lackfi-versben összesen 15 choriambust számoltam össze, ami nem csekélység. De találtam a könyvben egy olyan sort is, ami egy láb híján ‒ az utolsó lábról beszélünk ‒ majdnem teljes kis aszklepiadészi sort alkot: „a sistergő univerzum közepén, köszönök…” Mint látjuk, a „köszönök” első szótagjáig stimmel (bár a metszet elmarad az „univerzumban”), de ha úgy fogjuk fel, hogy a „köszönök” másodig szótagja a sor vége, ahol állhat rövid és hosszú szótag is, és a „nök”-öt elválasztanánk tőle, akkor egy teljes kis aszklepiadészi sor is kijönne.
A mű szerkezete némileg követi a stáció állomásait, annyiban bizonyosan, hogy a keresztre feszítés verseivel ér véget. Fontos még kiemelnem a visszafogottságukban is látványos, és leginkább a nyomdatechnikára hajazó illusztrációkat, amik a költő lánya, Lackfi Johanna munkái, és a bibliai, egyszerű, ám annál beszédesebb jelképeket dolgozza fel.
Lackfi megint egy bátor könyvet alkotott, hiszen szívének és lényének legmélyére engedi be vele az olvasót. Megosztja vele életprogramját, életcélját, és őt is meghívja erre, akár vallásos, akár nem. A döntés és ennek teljes szabadsága az övé. E szövegek egyszerre maradnak benne az irodalmi diskurzusban és egyszerre válnak ennél többé is. Ez már nem „művészet a művészetért” irodalom, hanem valóságos szolgálat, ahogy a Szolgálat című versben ezt ki is mondja: „Nap kiszívta tintájú parkolójegyek, / dicsérjétek az Urat! / Lejárt nagyáruházi hűségkártyák, / dicsérjétek az Urat!” Egy fontos, unikális könyv született. Hogy elfogadjuk-e Lackfi János lírai meghívókártyáját, csak rajtunk áll.
Lackfi János: #jóéjtpuszi2, Harmat Kiadó, 2022, 255 o.