Ismer annyira, hogy tudja rólam, igyekszem minden helyzetben megmaradni a jó modor diktálta határok között. Akkor azonban meglehetősen feszült voltam, a tervezettnél később indultunk Zomborból, úgy éreztem, elvesztegettem a napot, a tetejébe alaposan átfáztam az út során, éhes voltam, fáradt, a nem túl szívélyes fogadtatásra udvariasan válaszolni már nem tellett tőlem.
– Á, szóval magát küldte!
A comtesse a szeme elé emelte a lornyonját, és úgy mért végig a nagyítóüvegen keresztül, mint egy gombostűre feltűzött bogarat. Nehéz volt szavainak hangsúlyából nem kiérezni a csalódást.
Egyenes tartása, szúrós tekintete, enyhén lefelé ívelő ajkai magabiztosságról, akaratosságról árulkodtak. Középmagas, erős testalkata, foltokban őszülő fekete haja miatt idősebbnek látszhatott valóságos koránál. Első látásra olyan hölgy benyomását keltette, aki a jóhiszeműséget aranyáron méri.
Ismer annyira, hogy tudja rólam, igyekszem minden helyzetben megmaradni a jó modor diktálta határok között. Akkor azonban meglehetősen feszült voltam, a tervezettnél később indultunk Zomborból, úgy éreztem, elvesztegettem a napot, a tetejébe alaposan átfáztam az út során, éhes voltam, fáradt, a nem túl szívélyes fogadtatásra udvariasan válaszolni már nem tellett tőlem.
– Kénytelen lesz velem beérni.
A grófné egy mozdulattal összecsukta a lornyonját, és visszaadta a névjegyemet.
– És a tetejébe még büszke is. Ne féljen, fiatalember, nem állt szándékomban megkarcolni a hiúságát. Férfiak! No menjen, melegedjék meg a szalonban, látom magán, hogy csonttá van fagyva, mint egy csuka. Nemsokára csatlakozom én is. Kér valami forrót?
– Forrót?
– Italt. Kávét? Csokoládét? Teát? Vagy valami töményet? Snapszot? Konyakot? Violka, világosítsa fel az urat, mi mindennel szolgálhatunk!
Amikor tíz perccel korábban kinyílt előttem a hatalmas bejárati ajtó, és én sietve besurrantam a hóviharból a templomhajónyi előtérbe, meglepődtem, hogy egy szobalány fogad. Megkérdezte tőlem, ki vagyok és mit óhajtok, majd elkérte a névjegyemet. Minden szava kimért volt, távolságtartó. Orrnyergét szeplők pettyezték, vékony szálú vörös haját szorosan a fehér fityula alá szorította. Vagy öt percet várakoztatott a tágas oszlopcsarnokban, közben a csizmámról tócsában olvadt le a hó a vörös szőnyegre. Amerre néztem, csupa márvány vett körül. És csend, mint egy elhagyott mauzóleumban. A korinthoszi oszlopok, akárha a padló önálló kinövései lettek volna, fölnyúltak magasan a fejem fölé, ahol a mennyezetbe kapaszkodtak. A vörös szőnyeg, amin álltam, pár lépésre tőlem fölvezetett egy lépcsősoron a magasföldszintre. Végül a szobalány, akinek most már a nevét is tudtam, visszatért. Lépteinek neszét elnyelte a szőnyeg, mialatt hangtalanul leballagott a lépcsőn, megállt előttem, és szinte suttogva közölte velem, hogy a grófné azonnal fogad. Elkérte a sálamat, a kabátomat, a kalapomat, a botomat, amiket én örömmel pakoltam a karjaiba. Fölvezetett a lépcsőn, jobbra fordultunk, majd beértünk egy újabb előtérbe, amelyben már nem voltak oszlopok, csak hófehér falak. S a szemközti fal előtt egyszerre pillantottam meg az órát és a comtesse-t. Mindkettő impozáns látvány nyújtott. Az állóóra ember méretű, sötétbarna faborítású szerkezet volt, csúcsos tetővel, üvegajtaja mögött az inga karja, a végén a rézkoronggal, ütemesen lengett jobbra-balra. Mellette, mintha csak az óra párja lett volna, vagy valamiféle tartozéka, várt rám hosszú, fekete öltözékében, szálfaegyenesen a grófné, s ahogy közeledtem feléje, lornyonját a szeméhez emelte.
Miután lezajlott rövidke szóváltásunk, s a grófné utasította Violkát forró ital ügyében, magunkra hagyott bennünket. A lányra pillantottam, aki lekapta rólam a tekintetét, s szavait a csizmám orrához intézve így szólt:
– Kérem, kövessen az uraság!
A teremből három boltíves átjáró vezetett ki, egyiket már magunk mögött hagytuk, egy nyílt jobbról s egy másik szemből. Mint kiderült, a szemközti vezetett a szalonba. Az átjáróhoz érve a lány megállt, előreengedett. Ahogy elsétáltam mellette, szappan és sült hagyma illata legyintett meg. Belépve a szalonba kis időre megfeledkeztem a szobalányról, mert a helyiség túloldalán megpillantottam egy jókora nyitott kandallót, amelyben tűz lobogott. A hideg ott fészkelt a csontjaimban, ezért gondolkodás nélkül átvágtam a helyiségen, és tenyeremet a lángok fölé tartottam. Hagytam, hogy a meleg a bőrömön át beszivárogjon a vérkeringésembe. A méretes fahasábok pattogása olyan dallam volt a fülemnek, mellyel akkor semmilyen más zenemű nem vetekedhetett.
A lány csendben várakozott a hátam mögött.
– Nincs a kastélynak komornyikja? – kérdeztem kis idő múlva, még mindig a lángokat bámulva.
– Hogyne lenne.
– Mert hogy nem ő nyitott ajtót az imént, hanem kegyed. Violka, ugye?
– Igenis, méltóságos uram, így hívnak. Kristóf úr nem érzi jól magát, amióta… amióta az az eset történt vele.
– Nem vagyok méltóságos. Éppen csak tekintetes. Ha már mindenképpen muszáj lennem valaminek.
Visszafordultam a lány felé, hogy a hátamnak is jusson a tűz melegéből. A szőnyeget bámulta maga előtt.
– Mondja, kisasszony, tisztában van vele, miért vagyok itt?
– Ön a detektív. Akit vártunk.
– Akkor tudja, ki vagyok.
– Erzsike elárulta, hogy a grófné őnagysága detektíveket hívott a házba. De azt nem gondoltam, hogy csak egy jön.
– Ez az Erzsike…
– A komorna. Mindenhova elkíséri őnagyságát.
– A beodrai postahivatalba is, nyilván, sürgönyt feladni.
A lány bólintott, majd így, szólt:
– Ha megbocsát a tekintetes úr, hoznom kéne az úrnak valami forró italt…
– Mindjárt rátérünk. Annyit áruljon még el, Vértesi úr jelenleg is a kastélyban tartózkodik?
– Igen, de keveset látjuk, ritkán hagyja el a Zöld lakosztályt.
– Csak nem érzi ő is rosszul magát?
– Vértesi úr? Á, dehogy! Csupán dolgozik, reggeltől estig.
– Történt vele valami az elmúlt napokban?
– Vértesi úrral? Mi történhetett vele?
– Nem tudom, ezért kérdezem. Ha már detektívet hívtak a kastélyba.
A lány most először nézett rám tartózkodás nélkül. Végigmért, majd újra lehajtotta a fejét.
– Úgy tudom, a lánya is vele van – jegyeztem meg.
Bólintott. Ajkait éppen szólásra nyitotta volna, de a grófné hangja megelőzte az ajtóból:
– Még itt vagy, Violka? Azt mondtam, hozz az úrnak valami meleg italt.
– Éppen azt tárgyaltuk, mi készül el hamarább, a kávé vagy a tea – siettem a lány segítségére –, és abban maradtunk, hogy egy fekete most nagyon jólesne.
– Na igyekezz! – intett a grófné a fejével.
Amikor Violka kisurrant mellette az átjárón, a grófné beljebb jött, és letelepedett az egyik öblös karszékbe.
– Lehetetlen feladat itt a pusztában megfelelő személyzetet összetoborozni. Jönnek-mennek, mint a kofák a pályaudvaron.
– Mifelénk úgy hírlik, a beodrai kastély már nem lakott.
– Részben így van, nyomozó. Jobbára csak nyáron lakjuk, olyankor dugig vagyunk, nővéreim, fivéreim, azok családja, csak úgy zsibonganak a termek a gyerekek ricsajától. Télen általában üres, csupán a csekély számú személyzet meg a kasznár lakik benne a családjával a hátsó traktusban. Ez most kivételes alkalom. Ha kellően átmelengette magát, foglaljon helyet, ne álldogáljon ott!
– Köszönöm, grófné, de ha megbocsát, most inkább állva maradnék. Eleget ültem a kocsiban.
– Mennyit jött? Öt órát?
– Volt az hat is.
– Arrafelé is havazik?
– Indulásomkor Zomborban még nem esett, de Kishegyesnél rákezdte. Ahogy közeledtünk, egyre jobban. Óbecsénél már bokáig ért.
Ahogy lassan átjárta a testemet a meleg, feszültségem is oldódni kezdett. Már oda tudtam figyelni a részletekre magam körül, felfigyeltem a politúrozott bútorok csillogására a gyertyafényben – több tucat gyertya égett a helyiség különböző pontjain –, feltűntek a méretes olajfestmények a falakon, melyekről kacagányos, prémkucsmás, szakállas ősök vizslattak szigorú tekintettel, észrevettem a fekete versenyzongorát a nagy, boltíves ablakok előtt, s ahogy azokon kipillantottam a zord külvilágba, föltűnt, hogy időközben bealkonyult. A kocsifeljáró kandelábereinek sárga fényében sűrűn kavarogtak a hópelyhek. A hóesés látványa eszembe juttatta szomorú helyzetemet, amit kénytelen voltam tudomásul venni, hogy tudniillik aznap már nem indulhatok haza, sőt immár abban sem lehettem biztos, hogy másnap sor kerül rá.
A grófné mintha a gondolataimban olvasott volna.
– Természetesen a rendelkezésére áll egy lakrész az emeleten.
– Lekötelez vele, grófné. Mindazonáltal nem arra készültem, hogy maradnom kell. Nem terveztem itt aludni.
– Optimista ember. Megnyugtatom, mindenről előre gondoskodtunk. Férfiholmik terén jól elvagyunk látva. Jó uram, a gróf úr, igen ritkán tartózkodik Beodrán, de ragaszkodik hozzá, hogy azokon a ritka alkalmakon, amikor itt időzik, minden bekészítve várja. Nem szívleli a sokcsomagos utazásokat. Hálóinggel, beretvával, de akár váltóruhával is tudunk szolgálni bőséggel. Már ha nem derogál önnek egy gróf holmiját viselni.
Szenvtelen hangsúlyából nem tudtam eldönteni, ironizál vagy komolyan beszél.
– A grófné nem énrám számított, igaz?
Egy röpke pillanatra habozott a válasszal, majd alig láthatóan megrázta a fejét.
– Nem. Nem önre. Abban reménykedtem, Heindlhoffer alezredes úr személyesen tisztel meg bennünket.
– Engem küldött maga helyett. Megnyugtatom, minden tőlem telhetőt…
A grófné egy kézmozdulattal leállított.
– Tisztában vagyok vele, kicsoda ön, Fábián nyomozó. Meg sem fordult a fejemben, hogy kétségbe vonjam szakmai rátermettségét. Olvastam önről. Ön rövid idő alatt vált híressé a környéken. Megtisztelő, hogy egy ilyen neves detektívet küldött hozzám az alezredes.
– Mivel nem hivatalos, afféle rangrejtett látogatást kért az alezredes úrtól, nem lett volna szerencsés, ha a zombori rendőrparancsnok személyesen teszi tiszteletét Beodrán. Ezért esett rám a választása.
A kis füllentéssel tartoztam a mundér becsületének. Meg Heindlhofferének. Az alezredes meg majd jön nekem néhány korsóval a Fehér Hajóban.
– Persze, nyilván ez volt az oka.
Egy darabig nem szóltunk, kölcsönösen kerülve egymás tekintetét.
Aztán megkérdeztem:
– Megtudhatnék többet is jövetelem okáról? Arról a veszélyről, ami Vértesi urat fenyegeti.
– A dolog ennél bonyolultabb. A jelen állás szerint a veszély nem közvetlenül Vértesi urat fenyegeti.
– Nem őt?
– Nem. Hanem a lányát. Adriennt. Az alezredes úr nyilván félreértett a telefonban. Elég rossz volt a vonal.
– Elárulna valamit a fenyegetettség jellegéről?
A grófné összekulcsolta ujjait az ölében.
– Úgy hisszük, valaki Adrienn kisasszony életére akar törni.
Egy lélegzetvételnyi csend után megkérdeztem:
– Úgy hiszik?
– Igen, nyomozó, úgy hisszük. Ha egészen biztosak lennénk benne, pontosabban, ha bizonyítékunk is lenne rá, akkor hivatalos úton fordultunk volna a rendőrséghez, és nem magánkapcsolat útján. Éppen ez az, hogy hisszük, de nem tudjuk bizonyítani.
Közben a szobalány megjelent az ajtóban, és a kicsiny tálcát a gőzölgő feketével letette a kecses asztalkára, karnyújtásnyira a karszéktől, amelyben a grófné ült.
– Köszönjük, Violka. Nézz utána, gyermekem, hogy a Kék lakosztállyal minden rendben van-e!
Miután újra magunkra maradtunk, az asztalkához ballagtam, kezembe vettem a kávéscsészét, majd visszahátráltam a kandallóhoz. Nehezemre esett otthagyni a tüzet.
– Nyomozó úr, kötelességemnek érzem tisztázni a félreértést, ami nyilvánvalóan megtévesztette önt – emelte rám a tekintetét a grófné. – Abból, hogy egy szál úti ruhában érkezett hozzánk, arra következtetek, hogy önök ott Zomborban alábecsülték a problémát, amivel szembe kell néznünk. Valóban rossz volt a távbeszélő vonala, amikor az alezredes úrral beszéltem, azonban én elég világosan elmondtam Heindlhoffer parancsnoknak, hogy az ügy, amiben a segítségét kérem, túlontúl összetett ahhoz, hogy egy röpke, félnapos látogatással, amit ő elsőre felajánlott, a végére lehetne járni. Azt hittem, felfogta üzenetem lényegét. Nyilvánvalóan tévedtem.
Több lesz az néhány korsónál a Fehér hajóban, futott át a fejemen. Igyekeztem leplezni csalódottságomat. Valószínűleg kevés sikerrel.
– Ezt nem árulta el önnek az alezredes, igaz?
– Nem – feleltem őszintén, s már nem is igyekeztem titkolni bosszúságomat. – Máskülönben…
– …máskülönben nem is vállalja az utat?
Minthogy magamba fojtottam a választ, így folytatta:
– De most már itt van, nyomozó, ha tetszik, ha nem. És ha kipillant az ablakon, kénytelen belátni, immár az időjárás maga gondoskodott róla, hogy egy darabig szenvedő alanya maradjon a vendégszeretetünknek. A hóviharhoz nekem semmi közöm, higgye el.
Egymásra néztünk, rosszmájú mosolya nekem is mosolyt csalt az arcomra.
– Na, üljön már le ide, nyomozó, adja meg magát végre! Van, ahogy van.
Szót fogadtam, helyet foglaltam a heverőn.
– Nyilvánvaló, hogy mindent tudni szeretne azzal az üggyel kapcsolatban, amiért ide fárasztottuk. Meg is fog tudni mindent, de mivel a dolog lényegét tekintve ez elsősorban a Vértesi famíliát érinti, úgy helyes, hogy mindenről maga Vértesi úr nyújtson felvilágosítást. Elvégre ő az, aki, hogy úgy mondjam, nyakig benne van. Már üzentem Vértesiéknek, hogy megérkezett, a vacsoránál csatlakoznak hozzánk. Mi korábban szoktuk elkölteni estebédünket a szokásosnál, ebben is alkalmazkodunk vendégünk igényeihez, mivel Vértesi úr éjszakába nyúlóan dolgozik, amihez a késői vacsora nem klappol. Az írók már csak ilyen fura szerzetek. De persze, szívesen válaszolok a kérdéseire, ha kérdezni szeretne.
– Mindenekelőtt kíváncsi lennék, miért nem maga Vértesi úr kért tőlünk segítséget. Amennyiben a lányát veszély fenyegeti.
– Alapesetben minden bizonnyal így tett volna. Ezúttal azonban, mivel, mint említettem, nem rendelkezünk konkrét bizonyítékkal a fenyegetettséget illetően, leszámítva azt a levelet, amit feltehetően ön is ismer, Vértesi úr úgy ítélte meg, az én szavamnak nagyobb súlya lenne a nyomozó hatóságoknál, mint az övének, az én kérésemet nem veszik majd félvállról. Ebbe is csak azért egyezett bele, mert garantáltam az alezredes úr feddhetetlenségét.
– Vértesi úr nem bízik a rendőrségben?
– Vértesi úr senkiben sem bízik. Bennem bízik.
– Na és bennem fog-e?
– Kénytelen lesz.
– Mert ha már eljöttem ilyen messzire, ilyen hidegben, remélem, nem tettem hiába. Vértesi úr leánya mennyi idős?
– Tizenhat.
– Hisz még gyerek.
– Ha látná!
– Mióta tartózkodnak édesatyjával a kastélyban?
– Karácsony másnapja óta.
– Tehát már három hete. És ennek, mármint hogy itt vannak, szintén köze van az állítólagos fenyegetettséghez?
– Vértesi úr úgy ítélte meg, itt nagyobb biztonságban tudhatja a lányát, mint a zombori házukban. Sajnos meglehet, hogy ebben tévedett. És ezért van most ön itt, Fábián úr.
– Vértesi úr neje nem követte őket ide?
– Margit asszony Pesten van, a bátyjáéknál húzódott meg arra az időre, amíg a dolgok… rendeződnek.
– Mi történt a komornyikjukkal?
– Látom, nem vesztegette az idejét.
– Csak figyelek.
– Amikor az imént arra utaltam, hogy nincsen bizonyítékunk az Adrienn kisasszonyt fenyegető veszélyre, akkor ezalatt természetesen közvetlen bizonyítékokat értettem. Közvetett bizonyítéknak akár János, azaz Kristóf úr is megteszi.
– Ő a komornyik? Kristóf János.
– Pontosan. Egy jó nagy kötés van most a fején, alatta vérző dudorral. Agyrázkódást szenvedett, aminek következtében tudata enyhe zavart mutat már egy hete.
– Azt akarja mondani, hogy valaki…
– …hogy valaki leütötte? Nagy rá az esély, mivel saját magát nehezen kólinthatta fejbe hátulról, jóllehet ő maga semmire sem emlékszik. No de ez nem ilyen egyszerű, majd maga is meglátja.
Mintegy végszóra, a Violka nevű szobalány jelent meg az ajtóban, és közölte velünk, hogy a lakosztály készen áll.
A grófné felállt, jelezve, hogy a beszélgetésünknek vége, de még hozzátette:
– Amikor a kinti állóóra elüti a hatot, el lehet indulni az ebédlőbe. Persze, ön még nem tudja, merre van, majd önért küldünk valakit. Violka, vezesd föl Fábián urat a szállására. Fábián úr, amit a lakosztályában talál, azzal szabadon rendelkezhet, használja úgy, mint a sajátját!
Követtem Violkát a széles, piros szőnyeggel borított lépcsőn az emeletre. A falikarokon lámpások égtek, halovány sárga fényköröket vetettek a lábunk elé. A lépcsőfordulónál egy teljes ember formájú páncélöltözet állt őrt, hátát a falnak vetve, sisakján a rostély leengedve, behajlított jobbjában csillagos buzogányt tartott. A páncél fényesre suvickolt acélfelületén visszatükröződött a lámpás imbolygó lángja.
Odafönn a lépcső egy tágas pihenőben végződött. Nagy, sötétbarna ajtó állt előttünk, tárva nyitva. Belestem, könyvespolcokat láttam a félhomályban. Mi jobbra indultunk a süppedős, hangtalan szőnyegen, végig a folyosón, amit szintúgy lámpások hosszú sora világított meg, akárcsak lejjebb a lépcsőfeljárót. Teljes volt a csend körülöttünk. Aztán beléptünk egy nehéz ajtón, ami után újabb termek következtek, egyik a másik után. Olykor falakon függő hatalmas tükrökben bukkantunk fel Violkával, amitől olyan érzésem támadt, mintha a kastély üvegszemeivel figyelte volna közlekedésünket. Itt-ott egy karosszék, kétszemélyes kanapé, görbe lábú asztalka, vékony fémlábon álló hamutartó álldogált magányosan, szinte csak úgy ottfelejtve. Aztán balról újabb ajtók következtek, hófehérek, mennyezetig érők, a kilincsük a fejem magasságában, mintha nem is hétköznapi emberek, hanem óriások méretére tervezték volna őket. Jobbról ablakok sora.
– Lakik más is idefenn rajtam kívül?
– Ebben a szárnyban senki – felelte Violka szinte suttogva.
– Az egész emeleten én lakom egyedül? – súgtam vissza.
– Ezen a szárnyon, igen. A túloldalon, a könyvtár mögött, a keleti szárny túlvégén van Virter úr lakrésze. Más nincs. Vértesi úrék a földszinten laknak, éppen az ön lakrésze alatt.
– Virter?
– Vértesi úr unokaöccse, Pestről, Virter Ferenc úr. Újév után érkezett.
– Értem. És a gróf úr?
– A gróf úr nem tartózkodik a kastélyban.
– A grófné egyedül érkezett Beodrára?
– Igen – súgta vissza.
– Más lakik még itt?
– A kastélyban? Más nem. Csak a személyzet. Hátul.
– Értem. Még egy kérdés: miért suttogunk?
– Megszokásból – felelte valamivel hangosabban. – Odalenn, amikor Vértesi úr dolgozik, vagyis szinte mindig, a személyzetnek csak suttogni szabad a folyosókon.
A jobb oldalon, a termek oldalfalán sorakozó ablakok szélesek voltak, nagyok, ha nem lett volna odakinn alkonyat és sűrű havazás, rajtuk keresztül messzire el lehetett volna látni, a park fáin túl egészen a Törökbecsei útig mindenképpen, amelyen nem olyan régen érkeztünk.
Egy széles termen vágtunk át éppen, amikor a szokványos ablakok helyét felváltotta egy dupla franciaablak.
– Ez vezet ki az oszlopos erkélyre? – kérdeztem a lányt.
A lány megerősítette, én meg minden további nélkül odamentem az üvegkazettás ajtó elé, és lenyomtam a kilincset. Úgy gondoltam, hófúvás ide vagy oda, kilépek az oszlopos erkélyre, amit már érkezésünkkor megcsodáltam. Az oszlopok, amelyek a vállukon tartották odakint az épület homlokzatának görögös timpanonját, fölsejlettek az üvegen túli alkonyatban.
Csakhogy az ajtó zárva volt. A lányra pillantottam, mire ő megvonta a vállát.
– Méltóságos grófné megparancsolta, hogy minden külső ajtót tartsunk zárva.
– De hát ez idefenn van, az emeleten, hogyan tudna itt bárki is bejönni?
Egy újabb vállrándítás volt a válasz.
Továbbmentünk, a szárny végében balra fordultunk, és vezetőm megállt az első ajtó előtt. Kinyitotta, betessékelt.
– Parancsoljon az úr!
Valóban lakosztály volt. Két tágas, egymásba nyíló szoba. Az innenső Zombor bármelyik, ahogy mifelénk mondanák, nagyratarti polgár házának a díszére vált volna. Az ablak előtt méretes faragott íróasztal trónolt, párnás székkel, arrébb bőrfotőj, akkora, hogy szinte feküdni lehetett volna benne, heverő, karosszék, s minden egy stílben, az ülőbútorok és az íróasztal lábai ugyanazzal az egyformán kecses, légies mozdulattal, szinte lábujjhegyen támaszkodtak a bordó mintás szőnyegre, szinte súlytalanoknak látszottak. Arra gondoltam, ha Amália ott lett volna velem, belefájdul a szíve, mert itt semmi sem volt új, a szó hagyományos értelmében, mégis minden egyes bútorról, a legkisebbtől a legnagyobbik, lerítt a felbecsülhetetlen érték. Évszázados kor aurája lengte be a szobát.
A falakat égszínkék tapéta borította, aranysárga tulipánmintákkal.
Közelebb léptem az íróasztalhoz. Úgy állt ott, mintha tegnap hagyták volna abba rajta a munkát: levélpapír ívek odakészítve, üveg tinta, tollszárak és tollhegyek, itatós. Tenyeremmel óvatosan megérintettem az asztalt. A régi fa tapintása meleg volt és otthonos. Néhol ugyan megkopott már a fényezése, de kétség nem fért hozzá, ha rajta múlik, ezt az évszázadot is túléli.
– Mutatnám – hallottam a hátam mögött Violka hangját.
Megfordultam, hogy lássam, mit akar megmutatni. Violka a másik szoba felé indult, én meg utána.
A belső szobában baldachinos ágy várt, mosdóval, falitükörrel, többajtós tölgyfa szekrénnyel az egyik, kisebb komóddal, üveges vitrinnel a másik falnál. Violka kitárta a nagy tölgyfa szekrény összes ajtaját. Annyi ruha lógott akasztókon odabenn, amennyit így együtt még sosem láttam. Talán Tuna Gusztáv férfiruhaosztályán sem találtatott volna ennyi.
Violka végigmért.
– A gróf úr vállban valamivel szélesebb, kicsit talán alacsonyabb is, de jó lesz, meglássa. A grófné arra kéri, estére, a vacsorához szmokingot vegyen fel az úr, mert külső vendégek is lesznek az asztalnál.
– Külső vendégek?
– Hát… nem éppen igazi vendégek, amolyan örökvendégek, a plébános úr a faluból, Ferencsik atya vacsorázik itt nálunk, meg a tanító, Piller úr.
– Gyakran járnak ide vacsorára?
– Megesik az. De most biztosan az úr miatt vannak itt, hogy megismerjék.
– Miattam? – na jól nézünk ki, gondoltam, ennyit ér hát az inkognitó.
A lány indult volna, de még utána szóltam:
– Egy pillanat, kisasszony. A szmoking…
Tanácstalanul fordultam a kincsekkel megrakott szekrény felé.
A lány, megértve segélykérésemet, visszajött, majd némi keresgélés után előhúzott a ruhák falanxai közül egy fekete zakót nyitott, fényes selyemgallérral, majd innen is, amonnan is összeszedett minden hozzávalót. Mikor végzett, és a szmoking különböző alkatrészei már az ágyamon feküdtek kiterítve, még a szemközti kis komódszerűségre mutatott.
– Abban talál magának cipőt az úr. Talán jó lesz a gróf úr mérete, de ha nem, nyugodtan a lábán hagyhatja a csizmáját, a tanító úr is mindig abban jön vacsorálni.
– Miért ne? Bagariacsizmát szmokinggal még úgysem viselt senki.
– Gondolja? – nézett rám komolyan.
– Legalábbis nem olyan gyakran, hogy divattá váljon.
Igazából semmi hangulatom nem volt a tréfálkozáshoz, éppen csak a zavaromat igyekeztem szószátyárkodással leplezni. Minden jel arra mutatott, hogy a kastélybeliek valóban nem egynapos látogatásra számítottak. Egy előkészített, befűtött lakosztállyal vártak, amit feltehetően nyár óta nem lakott senki. Alaposan ki volt takarítva, minden portalanítva. Tiszta ágynemű, tiszta függönyök. Persze nem feledkeztem meg róla, hogy a grófné Heindlhoffer alezredes érkezésére számított, én csupán belecsöppentem a másnak szánt kényelembe.