Büky László | Szép(irodalmi) lábak

Büky László 2022. június 20., 07:46

Hellyel-közzel iskolai tananyag a szépirodalmi lábak mibenléte. A versek formavilága kapcsán megismerhető a versláb, az antik görög majd latin pes. A beszédhangok hosszának különbségén alapuló ritmusegységről van szó. Az ezen alapuló verselés a magyar nyelvben is megvalósítható.

Turcza Hunor: Akt

Hellyel-közzel iskolai tananyag a szépirodalmi lábak mibenléte. A versek formavilága kapcsán megismerhető a versláb, az antik görög majd latin pes. A beszédhangok hosszának különbségén alapuló ritmusegységről van szó. Az ezen alapuló verselés a magyar nyelvben is megvalósítható. Sylvester János a XVI. században fedezte ezt föl, írt is saját Újszövetség-fordításához disztichonokat: Profetāk āltal ßolt righeñ nêked az iſten, / Az kit ighirt imę vigre meg atta fiāt.
Vannak azonban (szép)irodalmi lábak is.
A magyar prózairodalomban méltán kiváló Krúdy Gyula egyedülálló írásmódjának egyik jellegzetessége, hogy művei szereplőinek gyakran valamely testrészét nevezi meg magának a személynek neve helyett: „gondterhelt háta elfelejtette velem [a nők kíméletlenségét]” – írja Hartvigné helyett. „Nem lehett másképp tenni – mondotta az orr” – olvasható az öngyilkos Leonóra helyett. „Büszke orr volt ez, amely bizonyosan sok megalázkodáson ment keresztül, amíg végül rálépett a hősi cselekedet pódiumára” – itt egy férfiú neve van helyettesítve. Nem egy láb szerepel a Krúdy-prózában még, ám más szerepben. Rezeda úrral így csevegnek a A vörös postakocsi hősnői: „– Tudja, kinek van Magyarhonban a legszebb lába? – kérdezte egyszerre Klára a szótlan szerkesztőt.
– Magának.
– Dehogy! Szilviának.
Rezeda úr fölhajtotta az asztalterítőt.
– Lássuk – mondta. – Húzza fel a szoknyát, művésznő. […]
Szilvia engedelmeskedett.
Finom bokája, amelyhez a selyemharisnya szenzációs szerelemmel tapadt, kis lakkcipője, amelyen szalagcsokor díszlett, valóban érdemes volt a megtekintésre. A lábak mindig megtették a magukét, ha csupán a legkisebb szakértelem volt jelen.”
S ha már művésznő lábáról esett szó, Mikszáth Kálmán is tud ehhez valamit mondani: „Mi a fundamentuma az embernek?
A láb.
Nos, tehát mi a jó színésznő fundamentuma? Ugye a láb.
S mi a lábnak a fundamentuma?
Bizonyosan a láb folytatása.
S most már oda lyukadtam ki, ahova akartam. Ez az egészséges rendszer: innen kell kiindulni.
A láb folytatása a taps forrása.”
Ez egy másik Krúdy-szereplő bemutatása: „Csupán annyi látszott az árnyékból, hogy nőnemű. Ez is inkább a lépéséről látszott, amint térdig szorosan összeérő, térden alul pedig szétágazó lábszárai az utat mérték.” Részletek is meg-megjelennek, amikor egy novellahős letérdel „[…] a gyönyörü fekete nő előtt, akinek úgy ragyogott a szeme, mint odakün a csillag a csikorgó éjszakában. Kámforillata volt a lábának és narancs a térdének íze.”
A már említett Hartvignéról érdemes tudni, hogy „[…] lábának olyan volt a hajlata, mint a paradicsomi kígyóé. Eltérően a nők szokásos lábszárától, térdben nem ért össze a csont és a hús, hogy azután váljon el a két barát, mint a szigony. A térdek belseje körülbelül tíz centiméternyi volt egymástól, mint a fiatalembereké, akik nem régóta tanulnak lovagolni. A térdek résein át bizonyosan szabadon jár a szél és a gondolat. Egy égő húsvéti gyertya – aranybárányokkal díszítve – elfért volna a két térd között.”
Még egy leírás Krúdytól: „Megnyerő külsejű nő volt. Kicsit napbarnított, kicsit falusi, de egészséges és bátor. Havas bőrkalapját a kezében tartotta, rókatorkos bundáját kigombolta és a derekán vastag aranylánc volt. Férfias pecsétgyűrű volt a kezén. Olyan lába volt, mint a csikónak. Csak frufruja és huncutkája mutatta, hogy elég időt tölt a tükör előtt.” Ide kívánkozik meg a paradicsomi kígyóhoz egy Füst Milán-vers részlete, amelyikben szintén zoológiai képzettársítás van:

S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába keresek eszelős utaimon, görbe bottal a kezemben?
Loholni bolondúl? Kergetni az őzet, az őzlábút, s utána ledőlni, susogni, nem is neki, de a holdnak…
Holmi rejtelmekről, amelyeket senki sem érthet egészen s amelyeknek zaklatott boldogság mindenkor a neve…

József Attila más vonatkozású képet rajzol: „Szoknyás lábad mozgása | harangnyelvek ingása, | folyóvízben | két jegenye hajlása. || Szoknyás lábad mozgása | harangnyelvek kongása, | folyóvízben néma lombok hullása.”
Régebbi költőink koruk ízlésvilágához igazodtak az efféle témák kapcsán. Csokonai Vitéz Mihály A’ Tavaszhoz szól imígyen: „Jer, kies Tavasz! […] Száz Zefír köszönti csókkal | Rózsaszínű lábadat […]”, a vers végén – nyilvánvalóvá téve a tavasz jelképességét „Zengedeznek énekelve | Pándion leányai […]”.
A Szép magyar comoedia szerelmes Credulusa így vall a virágoknak: „Oh boldog virágocskák, kik viselitek az ő áldott lábacskáinak nyomdokát, ugyan irigylem, hogy lábaival illet benneteket meg.”
Petőfi Sándor a látványt és hatását említi, és sem kámforillat, sem narancsíz, hanem a „fris patak” vízének tisztasága járul ezekhez:

Kisleány szoknyája térdig föl van hajtva,
Mivelhogy ruhákat mos a fris patakba’;
Kilátszik a vízből két szép térdecskéje
Kukoricza Jancsi gyönyörűségére.

A szép(irodalmi) lábak kapcsán Csokonai Száz Zefír csókját említette. Füst Milán zaklatott boldogságot, Petőfi gyönyörűséget, vagyis a lábak és térdek mindig megtették a magukét…