Égő őrtüze pislákol még végig a parton,
csillagképe a múltnak, reszket a fény Danubia
tükrén, jelzi riadtan a mának, hogy felidézni
hősi világot már nem elég, mert fárad a nép és
kőfalrendszere nem képes már győzni a sok bajt.
Gabrianus Zillicus egykori aqiuncumi költőnek ajánlva
Jönnek a jönnek az új barbárok, rengetik itt a
régi limest, küszöbét Európának. Hadi út ez
hosszú századok óta, via transversa, kereszten
vérző test, szétszabdalt rög, Pannónia földje.
Égő őrtüze pislákol még végig a parton,
csillagképe a múltnak, reszket a fény Danubia
tükrén, jelzi riadtan a mának, hogy felidézni
hősi világot már nem elég, mert fárad a nép és
kőfalrendszere nem képes már győzni a sok bajt.
Mert nem a védmű, sánc-ripa védi meg őt, de a lélek,
s szent akarat, hogy élnie kell, ha halál is a sorsa.
Barbaricumba vezetnek, nem Rómába az úton
Ad flexumtól Contra Aqiuncumon Altinumig át,
kik a hazát dobják oda száz sesterciusért most
s úgy hiszik, ők túlélik a romlást, bármi az ára.
Semmi se jó nekik és szép Pelso taván Eufráteszt
álmodnak, s nem tudják értékelni a tájat,
zöld vizen, áldott lankán, Núbia tölti be vágyuk.
Építsünk míg nem késő, hitből, szeretetből
Castrumot itt, mely nemcsak távol tartja a rosszat:
szív-limesünkön védett átjárót nyit a jónak.