Barabás Réka, miután elvégezte a marosvásárhelyi színművészeti főiskolát, több társulatnál is játszott, amíg családi okok miatt nem költözött el Nagyszebenbe, ahol már nem volt magyar színház. Rövid kényszerszünet után egy magánprodukcióval állt elő, és önálló előadóként több száz előadást tartott a Pufi című produkciójával. Nemrég a válása miatt hazaköltözött Hargita megyébe, és felajánlotta a csíkszeredai színháznak új ötletét, egy babaszínházi produkciót.
– A Csíki Játékszín befogadta a magánprodukciódat, külsősként beengedett a rendszerbe, ami ritka esetnek számít az erdélyi színházi gyakorlatban. Nagyon érdekel, hogyan történt ez, hisz jó példaként szolgálhat azon friss végzősök számára, akik gyakran azzal szembesülnek, hogy nem kapnak munkát.
– Igen, a csíkszeredai színház nagyon nyitott a külső megkeresésekre és a különböző együttműködésekre, amiért nagyon hálás vagyok. Mikor az igazgatót megkerestem, és mondta, hogy nincs üres hely a társulatban, megemlítettem, hogy lenne egy ötletem egy babaszínházi produkcióra. Nagy érdeklődéssel fogadta, és azonnal biztosított a támogatásáról, például bevállalta a produkciós költségeket, mármint a rendező, a zeneszerző, a díszlet- és jelmeztervező kifizetését. Én nem kértem pénzt a próbafolyamatra, hanem továbbmentem a Hargita Megyei Kulturális Központhoz, ahol megegyeztünk, hogy ők támogatnak majd engem előadásonként. Ez azért volt szükséges, mert az előadásra csak húsz anyuka jöhet be a babájával, tehát ez egy kis létszámú produkció, így piaci alapon nem lehet nyereségessé tenni. Ilyenformán megoldottuk a két partnerintézettel a fellépések finanszírozását. Mikor meglátta a színház művészeti vezetője a műsort, biztatott, hogy még csináljunk babaelőadást a Csíki Játékszín valamelyik színészével közösen. Úgyhogy vannak még közös terveink.
– Eszerint aki színházat akar csinálni és nem kap helyet egy társulatnál, így is elindulhat, ahelyett hogy szakmát váltana. Ám így sem könnyű. A mindennapos harc, amely a szabadúszói létmódot jelenti, elvette-e a kedved a színészi pályától?
– Én annyira szeretem a szakmám, hogy nem tudnék lemondani róla. Persze a családom is nagyon sokat segített mindenben, amiért nagyon hálás vagyok. Anyukám pedagógusként sok jó tanácsot adott. Apukám díszletet készített, az öcsém pedig zenét írt nekem. Apukám még egy húsz férőhelyes, huszonöt négyzetméteres pinceszínházat is készített a lakásunk pincéjében, itt Tusnádon, 2011-ben. Autót is a szüleimtől kapok, ha kell.
– Mióta járod az önállók útját?
– 2015-ben mutattam be az első Pufi előadásomat. Rengeteget jártam vele, 2019 tavaszán már 419 fellépésem volt, tehát négy év alatt elég sokat játszottam. Azzal, hogy szabadúszó lettem és én terveztem meg az előadásokat, én szereztem be a kellékeket és én mostam ki a jelmezeimet, magabiztosabbá váltam. Nagyon nagy erőt adott az, hogy rájöttem, meg tudom csinálni, és hogy több ember munkáját is el tudom végezni. Hogy nemcsak színész vagyok, hanem ennél több. Éreztem, hogy ezzel jót teszek a gyermekeknek, felnőtteknek, pedagógusoknak. Partnerre találtam a nézőközönségben is, a Pufi karakterem, amit kitaláltam, valahogy közel tudott kerülni a nézőkhöz.
– Ki ez a Pufi ?
– Egy kis manó. Három különböző produkciót szerkesztettem ezzel a figurával. A kevés szöveget az előadáshoz én írtam, mert ezek pantomim-előadások.
– A pantomimet hol tanultad?
– Karsai Veronikától egy budapesti tanfolyamon, és Nagyszebenben Dan Hândoreanutól, mert az egyetemen nem volt ilyen jellegű képzés.
– Mi adta az ötletet a legújabb projektedhez, vagyis a babaszínházhoz?
– Az anyaságra készülődtem, és a gyermekem számára kerestem gyermekirodalmat. Ez adta a szikrát, hogy Varró Dániel mondókáiból, versecskéiből építsek fel egy produkciót. Sokat beszélgettem erről a barátnőmmel, Blénessy Enikővel, aki szintén kismama lett, így a közös gondolkodás eredményeképpen ő rendezte meg az előadást.
– Egy idegen ember egy babának ebben a korban mit tud adni, amit a szülő nem?
– Fontos nekem színészként, hogy egy olyan pozitív élményt adjak a babáknak, amely később megalapozza a gyerekszínház iránti lelkesedésüket. Nálunk még a nézőtér nagyon közel van a játszótérhez, ahol pihe-puha fekvő- és ülőalkalmatosságok vannak, tehát nyugodtan lehet mászkálni is. Úgy gondolom, hogy ezzel szépen meg tudunk ágyazni annak, hogy a gyerek befogadja majd a művészeteket, például a jó zenét, a jó verset, a szép látványt, nem is beszélve a közös, minőségi játékról. Sajnos nincs szakirodalom még erről a műfajról, így nekünk kell kitapogatnunk, hogy meddig lehet elmenni.
– Színházi szabadúszóként van egy állandó munkahelyed is, fix fizetéssel.
– Igen bizony! Jelenleg a Hargita Stúdiónál is dolgozom szerkesztő-műsorvezetőként. Úgy érzem, hogy ez így ideális, így lett kerek az életem.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. második májusi számában)
Erdély: 2022. május (2.), V. évfolyam 6. (49.) szám