Ó, ió, ció, áció, káció, akáció, vakáció! Srácok, itt a vakáció, vár a Tüskevár! Biztos olvastátok már Fekete István regényét vagy láttátok a filmet. Két változat is van belőle, egy régebbi és egy újabb. Biztos hallottátok már a jelszót: Vissza a természetbe, vagy változatát: vissza a természeteshez. Ma zöldprogramnak mondanák. Ti pedig kalandtúrának.
Nyelvi barangolások 59.
Ó, ió, ció, áció, káció, akáció, vakáció! Srácok, itt a vakáció, vár a Tüskevár! Biztos olvastátok már Fekete István regényét vagy láttátok a filmet. Két változat is van belőle, egy régebbi és egy újabb. Biztos hallottátok már a jelszót: Vissza a természetbe, vagy változatát: vissza a természeteshez. Ma zöldprogramnak mondanák. Ti pedig kalandtúrának.
Fekete István mindent tud. Az ember gyereke nem tud meglenni romantika nélkül. A Tüskevár romantikus környezetben játszódik: egy faluban és a vadregényes berekben, ahol gunyhóban kell tölteni az éjszakát, és a horgászat meg a vadászat eredménye dönti el, hogy mi lesz az ennivaló: „csukahúsból Gyula-hús lesz”. A regény kalandos történetek fűzére: horgászás, vadászat, romok felkutatása, kincskeresés, hirtelen kitörő vihar.
A Tüskevár kamaszregény, azonbelül – a lányokat is érdeklő – fiúregény, sőt nevelődési regény: a nyár folyamán a vézna városi fiúk ügyesednek, megerősödnek, férfiasodnak, kipróbálják a szivart, sőt megitatják őket pálinkával is (rossz hatással van rájuk), valamint beköszön az első szerelem. Matula tanítja a fiúkat a természet bölcsességeire, a túlélésre, halászatra, vadászatra, evezésre. Friss nyári élményem: egy huszonéves fiatalember először jött el a Tisza-túrára, s nekem kellett neki elmagyarázni az evezést. Elméletben azonban már tudta, szinte szó szerint felmondta Matula bácsi leckéjét: „A lapjával húz, az élivel meg kormányoz”. S a végére kimondja Matula: „Anyátlan csirkék voltak, amikor idejöttek, most meg legények már!”
A Tüskevár nyelvi barangolást, utazást is kínál. A párbeszédes szövegeket enyhe nyelvjárási színezet árnyalja. Matula bácsi használ bizonyos tájszavakat, ezeket a városi fiatalok többnyire értik, de ha véletlenül nem, akkor kitalálják, hogy mi a gunyhó, szelemenfa, rekettye, szapuly, és örvendhetnek olyan szép kifejezéseknek, mint:
*a kis bagoly mondja a nevét: kuvik
* skatulya túrós rétes
* szentnek tisztelték az ilyen fát
* amikor akkora volt, mint egy kukoricacső
* hallgatódzó augusztusi reggel volt
* foghatós legényke
Megismerkedhetünk egy korábbi korszak megszólítási formáinak finomságaival. A fiúkat a tanáraik jórészt tegezik (illetve veszélyt jelent, ha magázzák), a régimódi Matula végig magázza őket, a szülők, a kedélyes és joviális István és házvezetőnője, Nancsi néni tegezi őket; ők értelemszerűen magázzák az idősebbeket. Az író változatosan használja a városi fiúk neveit (Ladó Gyula Lajos és Pondoray Béla), egymásközti (nem bántó) ragadványneveit (Tutajos, Bütyök), de Matula tartózkodik a becenevek használatától. A városi fiúk és az öreg csősz mindkét irányban magázódnak, közeledésük jele, hogy a történet felénél Matula keresztnéven szólítja a fiút („amitől még otthonosabb lett a tűz környéke”), majd felszólítja, hogy Gergely bácsi helyett Gergő bácsinak szólítsa. A szabályt egyszer Matula is elvéti, mert Bélát Bütyöknek nevezi – ekkor el is érzékenyül, és elmondja, hogy neki is volt beceneve: Pipigaba, mert hogy gyermekként a kicsi kapát így mondta. A fiúk tapasztalatgyűjtésének, érésének nyelvi megnyilvánulása lett beszédmódjuk átalakulása is: „meglassúdtak a fiúk, szűkszavúak lettek”. A természetközeli emberek többet hallgatnak, nem csűrik-csavarják a szót, nem ismerik a kettős beszédet. Az „öreg rétjáró emberek távollétében éppen úgy beszélt róluk, mintha ott lettek volna. Matula olyan közel volt a természethez, hogy csak egy nyelve volt, akár a varjaknak: a valóság nyelve”.
A Tüskevárban a nyelvi nevelés, nyelvművelés is felbukkan: „aki feleslegesen idegen szavakat használ, az nem érdemli meg magyarból a jelest”; „itt nem becéznek, és nem rövidítenek le semmit, és ha valaki a szilfából szilcsit, a szárcsából szárcsikát és a kunyhóból kuncsit csinálna, Matula jól megnézné és sajnálná”. A berekben senki nem mond ilyet: „Gyuszkó, ébredjen, mert felkelt a napcsi…”
A Tüskevárból áradó, a világmindenséget, a történelmet, az emberi létet jellemző tiszta, filozófiai gondolatok nem avulhatnak el. Az első próbák után Gyula mélyen nézi a tüzet (s vajon ki az közülünk, aki nem élte meg ezt az élményt?): „Talán az ősember nézte ilyen kérdően a tüzet, és talán a kihűlő Föld utolsó embere nézi majd ilyen kérdően a tüzet, amely ellobban, és utána a vak semmi sötétségében nem lesz majd senki, aki megkérdezze, hogy mi hát a tűz tulajdonképpen”. A Tüskevár romjai, a történelem fölött így mélázik: „Mi lett belőlük, mi lett belőlük? Föld, víz, elmállott csontok? Mész és foszfor? De hova lett a fájdalom, az öröm, a sírás, a kín, a mámor, a harag, a békülés, a szeretet? Egymásnak adták át ezeket az érzéseket, és magukkal vitték?” A természettel harmóniában élő ember végső bölcsessége: „az idő múlhat, a szépség és jóság, a szeretet és az igazság nem múlik el az évszakokkal, nem múlik el az emberekkel, hanem örökös, mint a testetlen valóság, s ezekből annyit kap mindenki, amennyit megérdemel”.
Irány a Tüskevár! Van egy Tüskevár nevű falu Veszprém megyében, na, ne ott keressétek a Tüskevárt! A Tüskevár Fekete István leleménye, de a helyszín a Kis-Balaton lápvilága, a Zala torkolata, Balatonszentgyörgy és Sármellék között. Ma itt található a Kis-Balaton látogatóközpont és a Diás-szigeten a Fekete István-emlékhely, a Matula-kunyhó. De a Tüskevár ott van a közeletekben, a folyók, patakok melletti füzesekben, nádasokban, erdőkben. Ma még ki-ki megtalálhatja a maga Tüskevárát!