becsapódik a kocsi ajtaja,
bezáródik a légtér.
nő a levegőben a nyomás:
cseppeket présel a szél.
az éjszakában
becsapódik a kocsi ajtaja,
bezáródik a légtér.
nő a levegőben a nyomás:
cseppeket présel a szél.
gyászos fátyol az éjszaka leple,
de nincs akit elsiratni.
csak pár szó, egy-egy nevetés
ássa magának a sírt.
nedves szemmel a tábla
olyan, mint a párás üveg.
elmosódik az éjszakában
a mellkason a mély üreg.
elhalkul a szél,
leáll a kocsi motorja.
megint mi okból
sóhajt az éj akkorákat?
betonoszlop
nézz rám!
egybeolvadok a betonépületek
monokróm világával –
pusztán létezem.
a kerekded idomoknak
nyomuk veszett,
a színes papírruhák
még azt a csepp énem
is eltakarják, ami lenni szeretnék
vagy éppen voltam.
a sok lapgúnya
felrétegződött
a kemény testen,
mint cérna,
próbálja a szigszalag
összetartani a képeket.
volt egy ideje annak,
hogy az elavult
szövetdarabokat
valaki letépje rólam,
vagy hogy meggyónjam
a bűnöket valakinek.
hát nem nevetséges?
még mindig átjárók
mentén álldogál
a tömör test,
még mindig csak
a kíváncsi pillantásokért
akarom: létezzek!