Szerettem ezeket az estéket, ahogy mindenki szerette. A sötétben hatalmasra nőttek a fák, a széllel együtt az indulatok is elültek, az éjjeli lepkéktől körültáncolt utcalámpák fényszigeteket rajzoltak maguk köré. Ilyen fényszigeten vertünk akkor is tanyát, ki a fűben ülve, ki állva, ki a biciklijével karikázva a többiek körül.
Többször is megtörtént? Nem tudom már megmondani. Logikus lenne, hogy más nyarakon is előfordult, de az emlékeimben egyetlen este él. Egészen különös, varázslatos este.
Telepnek mondták a helyet, ahol akkor laktunk gyerekkoromban, Budapesten, az 1960-as években. Még az első világháború előtt épült a kerítéssel övezett telep, tizenhat hosszú ház sorakozott egy hatalmas fákkal teli, parkszerű kertben, szép rendben. Középen nyílt tér, fű, padok, homokozó a gyerekeknek. Aszfaltozott utcák vezettek minden házhoz, a sarkokon utcalámpák. Az egyik ilyen lámpa alatt verődtünk össze egy leszálló kora estében, gyerekek, felnőttek, húszan is talán. Volt már akkor televízió, de nem néztük annyit azt az egy csatornán futó fekete-fehér adást, mint manapság. Mi gyerekek reggeltől estig kint játszottunk, sötétedésre pedig a felnőttek is gyakran kijöttek élvezni a nyári estét, nézni a csillagokat, semmiségekről beszélgetni.
Szerettem ezeket az estéket, ahogy mindenki szerette. A sötétben hatalmasra nőttek a fák, a széllel együtt az indulatok is elültek, az éjjeli lepkéktől körültáncolt utcalámpák fényszigeteket rajzoltak maguk köré. Ilyen fényszigeten vertünk akkor is tanyát, ki a fűben ülve, ki állva, ki a biciklijével karikázva a többiek körül.
Egyszer csak bogár zúgott el közöttünk. Mi gyerekek hadonászva szaladtunk utána, próbáltuk elkapni, nem sikerült. De jött újabb bogár. Még újabb. Egyre több röpködött körülöttünk. Akárhányat elkaphattunk már. Minden gyereknek lett bogara. A felnőttek rögtön megismerték, amint mutattunk nekik egyet. Cserebogár!
Ma már tudom, hogy éppen rajzás zajlott körülöttünk, méghozzá a sárga cserebogaraké (ezek sokkal kisebbek, mint a májusiak), az addig földben rejtőző sok pajor két- vagy hároméves fejlődése éppen azon a júniusi estén, egyszerre ért el a végkifejletig. Akkor csak a varázslatot éreztem, az estét, a zúgó bogarakat, az izgalmat, a nevetést, az apró lábak motoszkálását a markomban, amikor oda zártam egy cserebogarat.
Úgy emlékszem, rengeteg bogár volt, egyre csak jöttek, zúgtak, röpültek, másztak mindenfelé. Persze bolondoztunk velük, ijesztgettük egymást, gyufaskatulyába csuktuk őket, hallgattuk a motozásukat. Aztán lassan, fokozatosan elfogytak, mi is beleuntunk, ideje is volt hazamenni vacsorázni, mosakodni, aludni.
Tudom, az emlékezés csalóka. Az egészséges lélek az emlékek közül kihullatja a rosszat, és a jót nemcsak megőrzi, de ki is színezi, szebbnek mutatja, mint amilyen valójában volt. Jól is van így. Jó, hogy az a cserebogaras nyáreste úgy él bennem, mint az életharmónia különleges pillanata. Mintha mi ott húszan egy zenekar hangszerei lettünk volna, és mindegyikünk harmóniában szólalt volna meg az összes többivel. De még a környezetünk is, a fák, a lámpa fénye, a csillagok felettünk, a körülöttünk zúgva szálldosó cserebogarak is mintha mind ennek a zenekarnak a részei lettek volna, olyan összhangzattá állva össze, amilyenre nagyon sokáig emlékezik az ember.
Azt hiszem, ma már rossz lelkiismerettel fognám meg a cserebogarat. Az értelmetlen pusztítás érzését kapcsolta hozzá a modern világ. Lepkét sem fognék, nem csinálnék belőlük gyűjteményt. Pedig gyerekkoromban hogy szerettem őket! Volt a házunk előtt egy nagy nyáriorgona-bokor, arra sokszor szálltak bársonyos nappali pávaszemek, sárga fecskefarkúak meg kardos lepkék, rókalepkék, apró kék pillék, gyönyörű volt mind, még a fehér káposztalepke is. A legizgalmasabbak a szenderek voltak, mint a kolibrik, szemmel követhetetlen szárnycsapásokkal lebegtek a kiszemelt virág előtt, szívókájukat a virág kelyhébe bocsátva. Ha közelebb lépett hozzájuk az ember, ellibbentek, elérhetetlenül.
Úgy emlékszem, akkoriban, amikor az a cserebogaras este is volt, a lepkék és a gyerekek még mintha közös világot alkottak volna. Felnőtt nem foglalkozott velük, neki nem illett olyan csacskasággal időt tölteni, mint a lepkék megfigyelése. Gyerekeknek viszont szabad volt, egyedül meg csapatokban is, ahogy éppen adódott. Mindenféle mást is szabad volt alaposan szemügyre venni, a bogarat, ahogy komótosan ballag az ágon, a gyönyörű, mélybordó bundájú hernyót, az orgonabokrok között rejtőző fészekben csőrüket tátó csupasz fiókákat, a sárgahasú és vöröshasú unkabékákat a közeli pocsolyában. És persze a madarakat, a bokrok alatt motozó rigót, a fényesfekete varjakat, ágak közt bujkáló cinkét, hullámzó röptű tarka harkályt.
Ma már nem készülnek otthoni lepkegyűjtemények. Rossz érzés kelt bennünk: elpusztítani őket csak azért, hogy dobozba tegyük? Bogárgyűjteményt sem csinál senki. És hát rendben is van. Vagy talán még sincs rendben, ha így a madarak, lepkék, bogarak és a gyerekek már nem alkotnak közös világot. Nem tudom. Csak azt, hogy jó érzés visszaemlékezni arra a cserebogaras nyári estére. Ahogy átéltem a varázslatot, az estét, a zúgó bogarakat, az izgalmat, a nevetést, ahogy érzetem az apró lábak motoszkálását a markomban, amikor oda zártam egy cserebogarat.