A barlangrajzok óta közölni akarunk valamit. Idővel nem csupán képekkel, hanem a kiejtett, majd a leírt, s mindmáig a nyomtatott szavakkal. S mióta múltunk is van, nem csupán a jövőről, hanem arról is, amit magunk mögött hagytunk. Hogy jobban megértsünk valamit. Valamit, amely sejtéseink szerint sorsunkat alakítja.
A barlangrajzok óta közölni akarunk valamit. Idővel nem csupán képekkel, hanem a kiejtett, majd a leírt, s mindmáig a nyomtatott szavakkal. S mióta múltunk is van, nem csupán a jövőről, hanem arról is, amit magunk mögött hagytunk. Hogy jobban megértsünk valamit. Valamit, amely sejtéseink szerint sorsunkat alakítja. Ennek a közlési vágynak a mozgatórugói közül, ki tudja, pontosan mikor, az önkifejezés kényszerítő létszükséglete tört az élre, s tartja mindmáig lelki pozícióját – de megőrzött két másik fontos tartalmat is: a szakralitással való kapcsolatteremtés igényét, és hogy sikerüljön. Az élet. Nem csak a vadászat. Ha magának az írónak nem is, legalább az olvasónak.
„Hány fényes lélek tépte el magát, / Virrasztott a sziv égő romja mellett, / Hogy tévedt, sujtott embertársinak / Irányt adjon s erőt, vigasztalást.” – írta Vörösmarty Mihály közel kétszáz évvel ezelőtt a Gondolatok a könyvtárban című költeményében. Azóta minden korszakfordulón föltesszük magunknak e kardinális kérdést: „ment-e a könyvek által a világ elébb”? És a lapok, folyóiratok által? – egészíthetjük ki mi, elszánt szerkesztők, ezt a kérdést. Egy olyan történelmi (és háborús) pillanatban, amikor az európai civilizáció újabb morális és gazdasági szakadék szélén egyensúlyoz – és egy olyan újabb technikai forradalommal a hátunk mögött, amelynek következményeképpen generációk nőhetnek fel a Gutenberg-galaxison kívül, a digitális univerzum bennszülöttjeiként sajátítva el szaktudást, műveltséget: ismét rendkívüli súllyal bír nagy költőnk örök érvényű kérdése.
De úgy gondolom, minden rosszkedvet és kételyt félretolva, hogy a leírt szavakban felhalmozott és megőrzött tudást igenis kamatoztatta az ember. S hogy a helyes útról idővel mégis mindig letért, arról nem a könyvek írói tehetnek. És nemcsak tudást, hanem megannyi sejtelmet, érzést, önmagunk megismeréséhez vezető kérdést, lelket gyönyörködtető szépet, katarzist szülő drámát is beinjekciózott az irodalom az emberiség idegrendszerébe, erősítve szellemi immunrendszerét.
Ha mindehhez a legutóbbi években lapunk, az erdélyi Előretolt Helyőrség is hozzá tudott valamit tenni, akkor nem hiába dolgoztunk eddig. Akkor talán minden álszerénység nélkül kiírhatjuk 50. lapszámunk margójára: „Ez jó mulatság, férfimunka volt!”
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. júniusi számában)