Petőfi mintegy kétszáz (s ezek közül közel száz Júliához írott) költeményből álló szerelmi lírájának csúcspontjához érkeztünk. Nem mintha a Júliához vagy a Reszket a bokor, mert…, a Szeretlek, kedvesem vagy a Válasz kedvesem levelére ne lehetne egy-egy serpa, vezető a Himalája legmagasabb pontjához. De az a legmagasabb orom bizony a Minek nevezzelek?
A szerelem apoteózisa: Minek nevezzelek?
Petőfi mintegy kétszáz (s ezek közül közel száz Júliához írott) költeményből álló szerelmi lírájának csúcspontjához érkeztünk. Nem mintha a Júliához vagy a Reszket a bokor, mert…, a Szeretlek, kedvesem vagy a Válasz kedvesem levelére ne lehetne egy-egy serpa, vezető a Himalája legmagasabb pontjához. De az a legmagasabb orom bizony a Minek nevezzelek?
Ismét Vörösmarty sugalmát érezzük már a címadásban is: „Nem érez, aki érez szavakkal mondhatót.” Képzeletbeli lény iránt nehezen lenne fölfogható ilyen vallomás. A Tündérálom mögött is valós személy, Csáfordi Róza alakja sejlik fel, mint ahogy József Attila Ódájának ihlető asszonya a Lillafüreden megismert művészettörténész, Marton Márta.
Ugyanakkor a Minek nevezzelek? olyan magasságokba lendül, hogy az egyéni vallomás személyessége valamiféle személytelen megsemmisülésbe vezet, ezért is adtuk a címet: a szerelem apoteózisává válik. Más szóval, a beteljesült szerelemhez vezető út törvényszerűségeit állítja elénk.
Ezt a lelkesedést, ezt a felfokozottságot csupán kettős refrén szoríthatja össze, erős pántok közé kényszerítve a hordó dongáit. A szétfeszüléssel, az Etna kráterébe hulló empedoklészi megégéssel szemben csak ez lehet védelem.
Mivel is kezdődik ez az emberfeletti magasságokba röpítő vers?
A „merengés”-sel. A „merengés alkonyában” időmegjelölésével. „Az elmélkedésnek égetvén lámpáját” (A táblabíró).
Egész életünk belesűrűsödik a várakozásnak, habozásnak, elmélyülésnek, késlekedésnek, önátadásnak, bizonytalanságnak, bizonyosságra törekvésnek ebbe az összetett és nem is egykönnyen leírható, jellemezhető, értékelhető magatartásába. Az indulásnál máris megáll a vers. Méltó a kezdőmondat kérdéséhez. Az élet maga csupa kérdés – annak, aki komolyan, felelősséggel kívánja végigélni. Hogyan mondja majd egy Petőfi-utód?
Csupa vérzés, csupa titok,
Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok,
Csupa hajdani eszelősök.
(Ady Endre: Az eltévedt lovas, 1914. november)
A Petőfi-vers végighullámzása azonban nem csak a kettős refrén miatt zajlik le igen rendezett, mondhatnám, megrendszabályozott keretek között. A versszerkezet gondosan felépített és nyomon követhető. Az első versszak a szeretett nő szép szemébe néz, a másodikban e szem tekintetéről lesz szó (vagyis megmozdul a szem, sőt, „rám röpíted tekinteted”), a harmadikban az arc másik hangsúlyos része, a száj „zendíti meg hangjait”, csupán a negyedikben „olvad össze lelkünk”, „a csók tüzében”, hogy ezáltal az ötödik máris elhozza az eksztázist, csúcspontján lenyugodva, ismét átadva magát a kezdet merengésének, ezúttal azonban már nem különálló személyként, hanem hitvesével – „Édes szép ifjú hitvesem” – maradandó egységben. Ez az egész szerkezet a Genezisből Jézus által felidézett „többé tehát nem kettő, hanem egy” – a lelki ragaszkodás és a testi egyesülés – bibliai útját mintázza. A Bibliához köti az Énekek éneke felépítésével, elragadtatott múltidézésével való rokonsága is.
Az első–negyedik versszakban a képek és képi hasonlatok természetessége és bősége az uralkodó. A szem mint esti csillag, annak mindenik sugára a szerelemnek egy patakja, mely az imádó lelke tenyerébe fut; a tekintet szelíd galamb, melynek mindenik tolla a békesség egy olajága, s aztán, ha kép helyett már csak a tapintás adhatja vissza e tekintetet: „…lágyabb a selyemnél / S a bölcső vánkosánál”. A hang, melyet kedvese hallat, szinte varázserőt hordoz magában, a száraz téli fák ágait is kidomborítja, elővételezvén a tavaszt, hogy énekelhessen a csalogány. Itt, a harmadik versszakban hangzik el a leginkább biblikus kifejezés a tavaszról, „a régen vált megváltóról.” A negyedik versszakban a csók – vele kezdődik Salamon király Sir Hassirimje, a „legszebb ének” is – a rubintkő és a tűz képzetét hozza, s egyben a földi világ tér-idő viszonyait alapjaiban rendezi át, kivált az időbeliség tekintetében. „S eltűn előlem a világ, / Eltűn előlem az idő, / S minden rejtélyes üdvességeit / Árasztja rám az örökkévalóság –”. Mintha csak a János Vitéz végsorai elevenednének meg újra:
Halált nem ismerve élnek boldogságnak;
Nem szükséges nekik sem étel sem ital,
Élnek a szerelem édes csókjaival.
Mintha a létezés szélkereke vagy óriáskereke megállna most, ezzel a békességgel adózván minden mozgás és tett végső okának, a szeretetnek, szerelemnek, melynek apoteózisával zárul Dante Isteni színjátéka is: „A szeretet, mely mozgat minden Napot és csillagot.”
A befejező, hatodik versszak uralkodó retorikai jegyei a metonimikus kifejezések, allegóriák („Boldogságomnak édesanyja”, „Képzelet tündérlánya”) és allegorizáló fogalmak („remény”, „ragyogó”, „valóság”, „egy világnál többet érő kincs”), s midőn már fokozni lehetetlen a fokozhatatlant, a hétköznapi beszéd szintjére való hirtelen visszatalálás, a Himalája-csúcsról egyszerre a tengerszintre:
Édes szép ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?
Az ihlet felfokozottsága olyan retorikai-poétikai áradást idéz elő, hogy sem kötött ritmus, sem rím nem tehetné tökéletesebbé a versbeszédet, szinte el is felejtkeztünk keresésükről a képek patakzó bűvöletében. Képet és költészetet is azonban a szív zenéje diktál, a lélek odaadása, teljes átadása, mely a szerelmi vallomást őszintévé, valóságossá és élővé teszi. 1848 januárjában fogant a vers, midőn a pesti albérletben a féléves házasok még aligha tudhatják, hogy rövid két hónap múlva az események gyors vágtája forradalmat, szabadságharcot hoz, vagyis megint a szélcsend ajándéka e vers, mint a költői mézeshetek nem egy költeménye 1847 szeptemberében–októberében, s mint később az Itt van az ősz, itt van újra 1848 őszén vagy a Pacsirtaszót hallok megint… 1849. március 8-án. S ne feledjük: a Szép Napkeletnek… után, mely az örök életet nem mint János vitézbeli tündérálmot, hanem hitvesétől hallott valóságot helyezi el a költő lelkében.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. júliusi számában)