Az agyam emeli fel a könyvet. Rég. Átlagos voltam. Születésemkor 3,60, mint a kenyér ára, amiért kislányként a boltba jártam. Útközben meg meséket írtam, például a csillagsapkás kutyáról. A csillogó orrú fekete puli gyakran elkóborolt, de egyszer csokiforintossal a szájában jött vissza, a lábam is érzi még a nyáron elázott szőrét és szagát. Hetedik után életemben először dolgoztam. Mint disznóvágáskor a darálót, magyarázta anya első nap a gyógyszertárban, és a mézszínű kakaóvaj-hurkácskák majdnem rátekeredtek az ujjamra.
Az agyam emeli fel a könyvet. Rég. Átlagos voltam. Születésemkor 3,60, mint a kenyér ára, amiért kislányként a boltba jártam. Útközben meg meséket írtam, például a csillagsapkás kutyáról. A csillogó orrú fekete puli gyakran elkóborolt, de egyszer csokiforintossal a szájában jött vissza, a lábam is érzi még a nyáron elázott szőrét és szagát. Hetedik után életemben először dolgoztam. Mint disznóvágáskor a darálót, magyarázta anya első nap a gyógyszertárban, és a mézszínű kakaóvaj-hurkácskák majdnem rátekeredtek az ujjamra. Lázcsillapító, babáknak kell, ha még nem is covidos. A második tagmondatot már nem anyám mondta. Csak az új Emlékláz. Nem tudtam kislányként, mi az, mert apám koszorúér-koszorúját ötévesen az ágyam falvédőjének szögein szaporodni láttam, aztán néma volt, nem nevelt, szívébe, agyába szorult erek közé a szó. Anyám, bátyám mosott, főzött, takarított, fát vágott, én csak apám galambjait véltem körülöttük totyogni, pedig mind elszállt három év múlva a temetése napján. Bátyám a galambházban pár hónap múlva a farkánál fogva egy rózsaszín egeret dobott felém. Nevetett, nevettem. Lelkemben még nem voltak kártevők. Pár hónap múlva a temetőben apa sírjánál az ő szemére is madeirát hímzett a fagy. Egyszer a templomban a szenteltvíztartó előtt négykézlábra ereszkedtem, ő kérte, és hamarosan hallottam a csurgást. Tiszta víz partot mos! Egyszerre mondtuk. Apa, szólás-, közmondás-, közhelygyáros volt, mellette gyógyszerész és galambász. Tavasszal a fejemen kis kalap billegett, kezemben léggömb. Éljen május 1. A virsli lóhúsból van, a mustár kőolajból, mint anya harisnyái, csípte meg a combom bátyám. Micsoda? Erre már egyikünk se emlékszik. Én se, aki apámnak Borsószem királykisasszonya is voltam. Legyél papagáj, tedd a fejedre, jól áll! Hallottam bátyám, pedig lehet, nem is mondta. Hogy nézel ki, Vakvarjú? Apának se tetszenél, malacpofa röf-röf, így kipimpillászkodva, nyúlt két év múlva a szemem felé a suliba menet. Mehetsz panaszkodni, vágott hátba szavaival. Magamban ordítottam, lófejű, lófejű. Anyám pedig hallgatott mindig. Neki a fájdalomgemkapocs tűzhette össze a száját.
Meghalt a férje, mégis milyen beképzelt!, söpörte össze kapunk elé sokszor a szél a kisváros hangját. Délelőttönként ekkor már rajzolgattam, másoltam a Nők Lapjából csinos manökeneket. Az egyik lapszámból több képet kivágtam. Profi voltam az égetésben. Szürke ruhás őszi délután, az ég sorompóját a csillagok előtt még nem nyitotta fel. A kórházban ágyamnál anya és bátyám is sírt. A kezemhez se mertek érni. Hónapokig. Abban olvadt el a gumibabám papírkoporsóban. Aztán nyáron a lépcsőn ülve, mint egy költő galamb, az apafutórózsákról csipegettem le az elszáradt szirmokat. Hamm, lógatott a számhoz egy hernyót bátyám hirtelen, én meg rákiáltottam, elvihetnének már az angyalok végre téged is, nem sírnék utánad véletlen se! Figyelj, most lefényképezem Istent, fordította felém másnap új Zorki fényképezőgépét. Masina, masina! Nem tudod a nevem, Marianna vagyok, nagyokos. Nevettünk? Nem tudom. Vannak porrá vált emlékeim. A 66 éves töltöttkáposzta-nőnek
Igen, aztán sorakoztak az évek és a férfiak katonásan, mint a villanyoszlopok. Egyik azt hitte, szerelmes vagyok Bródyba, ezért növesztette meg szülei tiltása ellenére a haját. Tényleg szerettem hermafroditám hosszú tincseivel anyacsavarosdit játszani. Vérrúzs-pecsét, tették egymás után számra kezüket ketten egyszerre szerelmesen, és a Marosba dobták a piros ötcsillagos pléhlapot, a KISZ-jelvényüket, a csakakkorcsókolózomveletek parancsomra. Az életörvények elsodorták őket is mellőlem. A következőt, az egyetlent pedig tömegsíros kishalálos nők közé temettem. Anyám halála után fél évvel rám is várt a halál, de nem kapott meg. Csak négy napig voltam kómában. Három hét után már koptattam ismét az utcákat és az agyam, de az egyéniségemet is. Pár hónap kellett és más emberré változtam. Kinevettem magamból a múltat. Talán. Vagy mégsem?
A Metán találkoztam egy férfival. Randik. Remekeltünk egy darabig. Az outfitje megfelelt, és az inputja is, sznobságomnak végképp, de ő félt tőlem, és két félelem jobb, ha nem egyesül? Ezért döntöttem. Kerestem segítséget előtte a neten, megkérdeztem barátnőimet, mit tegyek.
(Árnyalak az élet, megy a maga útján
kiszámíthatatlan.)
Hetekig otthon maradtam a lemondott tali után, majd a vírusos utcán csak néztem a repedezett járdát. Lámpaoszlopok árnya követett. Behúzódtam egy kapualjba. A félelem letörölte a könnyem, de hamarosan menekülni kezdtem. Otthon elolvastam egy novellát. Végleg elhatároztam, én is gyilkos leszek. Nemhogy bírósági, rendőrségi ügy se lett belőle, de mindenki, aki tud róla, elismer és átölel. Lélekvámpír lettem, nem öngyilkos.