A színpad fényárban úszik. A kordbársony függöny mögött lustán terpeszkedik a fényes, fekete, szárnyas zongora. Én még az öltözőben készülődöm, utolsó igazítás a sminkemen, utolsó pillantás a tükörbe, a ruhám tökéletes. A fekete szatén simogatóan omlik le a testemen, tökéletesen hangsúlyozva a derekam és a kerekded csípőm. Szőke hajzuhatagom némileg takarja a ruha majdnem teljesen nyitott hátrészét.
A színpad fényárban úszik. A kordbársony függöny mögött lustán terpeszkedik a fényes, fekete, szárnyas zongora. Én még az öltözőben készülődöm, utolsó igazítás a sminkemen, utolsó pillantás a tükörbe, a ruhám tökéletes. A fekete szatén simogatóan omlik le a testemen, tökéletesen hangsúlyozva a derekam és a kerekded csípőm. Szőke hajzuhatagom némileg takarja a ruha majdnem teljesen nyitott hátrészét.
– Művésznő, jelenése van! – hangzik a direktor sürgető hangja a folyosóról.
Billegek még egy kicsit a tükör előtt, majd kilépek az öltözőből. A folyosón a rendező rohan felém. Alig kap levegőt, olyan felfokozott hangulatban van.
– Drágám, telt ház van! Ha eddig nem izgultam volna, akkor most a rendező kirohanása megtette a magáét. Reszket kezem, lábam. Amikor autodidakta módon elkezdtem zongorázni, nem gondoltam arra, hogy egyszer olyan magasra ível a tehetségem csillaga, hogy teltházas koncertet adjak.
Mély levegőt veszek, igyekszem nem tudomást venni a torkomban dobogó szívemről.
Mielőtt a színpadra lépnék, a függöny mögött egy átkozott szögbe akad a ruhám, és hallom a reccsenést. A finom szatén enged a kényszernek, és végighasad.
– Ne aggódjon, a nemesebbik fele még éppen takarásban van – mondja az igazgató a hátam mögött.
Kivonulok a színpadra, a zongora mellett finoman meghajlok, közben hallom az áruló szövet recsegését. Tapsvihar fogad, amibe teljesen belepirulok. Leülök a zongora elé, mély levegőt veszek, megigazítom az előre odakészített kottát, ami annak rendje és módja szerint a billentyűkre szédül. Visszateszem a helyére, majd miután még kétszer megcsinálja velem ezt a malőrt, végre a helyén marad. Valaki felkacag a nézőtéren, majd morajlásként fut végig a nevetés az egész teltházas kompánián. Érzem, ahogy kigyullad az arcom, a kezem reszket.
Leütöm az első hangot, majd rémülten nézem a hatalmas hangszert.
– Teljesen elhangolódott – motyogom magamban.
A nevetés egyre erősebben hullámzik végig a tömegen.
Felriadok. A sötét szobában az óra négy óra öt percet mutat. Ma van életem első teltházas koncertjének hajnala.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. júniusi számában)