Nagy Koppány Zsolt | Nem oké, boomer, avagy hogyan reagáljunk, ha leöregeznek?

Nagy Koppány Zsolt 2020. május 06., 06:34

Az a furcsa, hogy csak – ha lehet így mondani – kívülről érzem, mármint az ő-szemükkel-megnézve-magam-érzem; mert belülről egyáltalán nem, továbbra is fiatalnak tudom magam, egyszerűen agyban nem változott semmi, emlékeztető természetű egészségügyi gondjaim sincsenek még, vagy csak olyan – hébehóbai vesekő –, ami már ifjúdalia koromban is megvolt.

Szemadám György: Ifjú szamuráj (olaj, vászon, 70 × 40 cm) – Fotó: Alapfy László

Lehetőleg méltósággal. Amúgy fogalmam sincs. Nincs rá jó válasz.

Na de lássuk bővebben kicsikét, a tavasz mint megújuló satöbbi évszak amúgy is kiválóan alkalmas az ilyesfajta elmélkedésre, különösen, ha az ember lánya – aki bájos jelenlétével diszkréten emlékezteti ezt a bizonyos embert a korára – is tavasszal született.

Nem spórolhatjuk meg tehát a téma körüljárását, mert egy mindannyiunkra – előbb vagy utóbb – lesújtó problémáról van szó, amit az álszemérem és az önmagunknak való hazudozás laza mozdulatokkal söpör a kor kívánalmainak megfelelő ifjú(sági) szőnyeg alá.

A saját példámat mondom és metaforizálom fel, nyilván stilizálva – remélem, nem bántok meg senkit, és konkrét sem leszek annyira, hogy bárkinek meg kelljen haragudnia. Olyan a munkám – tanár vagyok –, hogy elég sokat mozgok fiatalok között, akik már nem iskolások, de nincs is még családjuk, tehát az önfeledt bulizás korszakát élik lubickolásilagosan. Nagyon cukik, az ebben a korosztályban lévő emberek mindig cukik, fiatalok, üdék – minden, mi jó: tulajdonságuk. Gyakorta elmegyek kocsmába is velük, és hát elég sokáig nem éreztem, hogy másként néznének rám a korom miatt… de aztán a korom miatt elég érzékeny lettem, és érezni kezdtem eztet.

Az a furcsa, hogy csak – ha lehet így mondani – kívülről érzem, mármint az ő-szemükkel-megnézve-magam-érzem; mert belülről egyáltalán nem, továbbra is fiatalnak tudom magam, egyszerűen agyban nem változott semmi, emlékeztető természetű egészségügyi gondjaim sincsenek még, vagy csak olyan – hébehóbai vesekő –, ami már ifjúdalia koromban is megvolt. (Néha meglepődve veszem észre ugyan, hogy a velem egy esztendőben születettek… milyen érettek, s itt-ott bizony még/már őszülnek is.) Szóval nem érzem magam idősnek, idősebbnek, és ez gyakorta rávesz arra, hogy versenyt igyak húszévesekkel (az összehasonlítás kedvéért: negyvenkettő leszek idén), megmérkőzzek sportban, táncban, riposztban velük. De közben sosem éreztem, hogy most mint idősebb mérkőzöm – csak örültem és lubickoltam, azt gondolván, egyazon üstben fövünk mind.

Pedig hát nem.

Mikor egyik barátom a sokadik fröccs után kifakadt egy posztgraduális képzésre, hogy „Nem is értem, mit ücsörgök ott negyvenévesekkel együtt minden rohadt hétvégén!” (vagy talán „rohadt negyvenévesekkel együtt minden hétvégén”?), egy kicsit megfagyott bennem a negyvenkét évem, de barátom nem jött zavarba, észre sem vette (legalábbis szeretném ezt gondolni), hogy tékápé engem is minősített– vagy csak tapintatos lett volna a nem-észrevevéssel? Mindenesetre örültem.

De ne legyek álszent… pontosan ilyen magabiztossággal osztottam az észt huszonévesen a vénember negyvenévesekről magam is. Így írok például a Jozefát úr, avagy a regénykedés című könyvemben a még csak nem is negyvenkét, csupán negyvenéves hősömről: „Jozefát úrnak azonban – szerencsés alkata folytán – ez soha még csak meg sem fordult a fejében, mivel még most, negyvenévesen is bátran sorolhatjuk abba a férfikategóriába, melynek fő ismertetőjelei (a hölgyek, de egyáltalán az ismerősök szájából) a „jól tartja magát”, a „fess férfi”, illetve a „még mindig arányosan szép testű” (ez utóbbi kicsit mesterkélt, ugyanakkor asszonyi kívánástól elevenen lüktető) meghatározások.” Vagy másik helyen: „élemedett korú…” (Uram, irgalmazz.) Tetszenek érteni: még mindig. Meg… élemedett. És hát: kor. Kor. Így bizony. Határozottan emlékszem, hogy mikor ezeket a sorokat húszévesen leírtam, sok minden forgott a fejemben, de az még csak meg sem fordult benne, hogy valaha leszek negyvenéves, és szembe kell néznem mindazzal, amivel egy negyvenévesnek szembe kell néznie.

És hogy miként kell reagálni?

Tényleg nem tudom. De érdemes megpróbálni a következőket:

1. Nem mutatjuk, hogy érint bennünket a dolog, együtt kacagunk velük magunkon, hogy hamarabb jöjjön a következő téma. Cikiségfaktor: alig mérhető.

2. Másra tereljük a szót, mintha nem hallottuk volna meg (ahogy vénülünk, romlik a hallásunk, ugye); nem könnyű ezt intelligensen megoldani, de hát már öreg rókák vagyunk. Cikiségfaktor: alig mérhető.

3. Sírunk. Cikiségfaktor: orbitális.

4. Szomorúan elkezdjük mesélni, hogy tényleg: itt fáj, ott fáj, amott fáj, bizony, nem könnyű az öregség… Cikiségfaktor – ha sikerül humorba oldani a szitut (nem sikerülhet), alig mérhető, ha nem (tényleg nem sikerült), orbitális.

5. Megsértődünk, nem megyünk többet oda. Cikiségfaktor: triple-orbitális (bár tagadhatatlanul praktikus és örökre megoldja a gondot).

6. Megcsendesedünk és elfogadjuk a megmásíthatatlant. Cikiségfaktor: alig mérhető. (De ezt nem szabad tenni. Akkor aztán tényleg mindennek vége.)

7. Lélekben ugyanolyan ifjúnak érezzük magunkat, mint azok, akik beszólnak a korunkra – de testben nem válunk nevetségessé. Nem szipogunk, nem sértődünk meg, nem táncolunk vadul egész (csak fél) éjjel. Óvatosan sportolgatunk. Aztán széttárjuk a karunkat, felvonjuk a vállunkat és türelemmel meg a sors iránti alázattal megvárjuk, amíg elmúlik tőlünk e keserű téma pohara. Ám közben egészséges, tiszta kárörömmel arra gondolunk, hogy amiképpen nekem sem jutott eszembe húszévesen, hogy lesz ilyen, nektek sem jut eszetekbe – de nyugalom, felebarátaim: ugyanide kerültök. Én meg egy kis szerencsével szintén ott leszek még. Ott fogok ülni az asztalnál – már mint pátriárka, akinek a kora evidencia, és ezért nem is kerül szóba semmilyen kontextusban –, és végignézem, ti hogyan reagáltok ugyanerre. Nagy mulatság lesz, és nagy lecke. Cikiségfaktor: szívecsketenger.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. március 28-i számában.)