Sokszor elmesélte, hogy nagyapa áldott jó ember volt, de ha berúgott, kikergette őt a házból. Menekült, amerre látott, és mivel ez többnyire éjszaka történt, nem akarta felverni a szomszédokat vagy rokonokat, ezért leggyakrabban a padláson húzta meg magát.
Most már igazán jó lenne semmire se gondolni. … Így. Ez jó. Nem gondolok semmire, nem gondolok semmire. „…Ha majd nyugdíjasok lesztek, teljesen más életet fogtok élni. Akkor például sokkal kevesebbet fogtok enni, mint most. Mi a férjemmel ezt tapasztaltuk. Ha megesszük a levest, utána egy ideig nem kívánjuk a másik ételt. Azt majd csak uzsonnaként fogyasztjuk. Vacsorára meg egy pohár tej is elég. Vagy egy alma. Dió…” Ki is mondta ezt? Aha, tudom már, Mária nagynéni. Ő mindig tele volt életbölcsességekkel. De most nem akarok gondolni rá. Másra sem. Aludni akarok végre!
Nagymama szerint jól meg kell gondolnom, férjhez megyek-e Péterhez. Ó, Istenem, mikor volt ez? Nagymama már régen nem él, és Péterrel több mint negyven éve házasok vagyunk. Már a lányaink is túlestek ezen az elhatározáson. De akkor hogy jut eszembe az én férjhezmenetelem? Meg a nagymama. Ó, igen, ő gyakran eszembe jut. A történetei. Sokszor elmesélte, hogy nagyapa áldott jó ember volt, de ha berúgott, kikergette őt a házból. Menekült, amerre látott, és mivel ez többnyire éjszaka történt, nem akarta felverni a szomszédokat vagy rokonokat, ezért leggyakrabban a padláson húzta meg magát. A padlásra ugyanis a ház végében is fel lehetett jutni, kívülről. Ez volt a szerencse, mert a belső gangra már nem mehetett vissza. Nagyapa azt hitte, messzire hajszolta a boszorkányt, az meg közben a padláson kuksolt, ott várta, mikor alszik el, és amikor már egészen a padlásig elhallatszott a horkolása, nagymama csendben visszaosont a házba. A kislánya mellé furakodott, ott aludt – már ha le tudta hunyni a szemét. Nagyapa reggel hiába kereste maga mellett szeretett nejét. Észbe kapott, benyitott a hátsó szobába, s mint megannyiszor, ott találta nagymamát egy szem gyermekükkel.
– Megint vadállat voltam? – szólt majdnem sírva. – Üss agyon, Etusom, üss agyon, ha még egyszer így viselkednék. – Kisegítette az ágyból nagymamát, ölelgette, csókolgatta, könnyeket hullatott, és égre-földre esküdözött, hogy többé nem nyúl a pohárhoz, de ha mégis, Etus igenis üsse őt agyon, nem veszi majd rossz néven, megérdemli!
Nem akarok erre gondolni. Különösen arra nem, milyen véget ért nagyapa. Inkább arra, hogyan szeretett minket. Mindig a kackiás bajuszát pödörgettük, olykor meg is cibáltuk, de ő hősiesen tűrte. Azt is nagymama mesélte, hogy amikor bombáztak a háború alatt, akkor lementek a bunkerba, nagyapa meg vígan iszogatott a borospincében. Reggel feltépte a bunker ajtaját, és részegen bekiabált: – Gyertek ki, itt a mieink! – Nagymama nem tudta, kik azok a „mieink”, hát nagyapa megmagyarázta: – Az oroszok! Ennyit se tudsz? Most már kijöhettek. – Nem sokkal ezután, amikor tényleg közeledtek az oroszok, és a németek fejvesztve menekültek, rátalált az istállóban egy sebesült német katonára. Bekötözte a sebét, rárakta a talicskára, és kitolta a kert végén túl húzódó országútra, arra vonultak a németek. Megállította az éppen közeledő teherautót. A visszavonuló katonák meglátták a talicskán sebesült társukat, megálltak, gyorsan feltették a platóra, s máris indultak tovább. – Azt mondták nekem, hogy kamerád! – újságolta nejének, amikor visszajött, az pedig rápirított, hogy az oroszok előtt ezzel majd ne dicsekedjen.
Nem akarok a halálára gondolni. … Azt hiszem, ő volt az első halottam – bár akkor ezt még nem fogtam fel. Addigi életemben senki közeli nem halt meg a családunkból. Nagymama és anyu kukoricát kapáltak aznap a határban, minket hármunkat otthon hagytak nagyapával. Ő már nagyon beteg volt, nem tudott dolgozni, de velünk azért elbírt. Ott ugrabugráltunk körülötte. Vizet kértünk, szomjasak voltunk. Leengedte a vödröt a kútba, de nem bírta felhúzni. Láttuk, hogy valami nincs rendben. A húgom csak hároméves volt, de ő is megijedt. Kiáltozni kezdtünk: – Nagyapa, mi bajod van? Kelj fel! – Mert akkor már ott feküdt a földön a kút tövében. Az utcára futottunk. Egy lovas kocsi jött éppen, kézzel-lábbal mutogattuk a hajtónak, hogy nagyapa rosszul van. Megállította a lovakat, bejött velünk az udvarra. Azt mondta, apánk most fog erre jönni a traktorral, várjuk meg az utcán, ő meg levette a szárítókötélről nagymama szvetterét, nagyapát az oldalára fordította, és a szvettert a feje alá tette.
Apu jött is nemsokára. Már messziről látta, hogy kocsi áll a nagymamáék háza előtt, rögtön tudta, baj van. Beszaladt ő is, meg se várta, hogy elmondjuk, mi történt. A kocsissal együtt bevitték nagyapát a szobába, az ágyra fektették. Nagyapa nem tudott beszélni, csak nyögdécselt. Riadt tekintetünket látva megpróbált mosolyogni ránk. Édesapám azt mondta, nagyapa nagyon elfáradt, azzal rohant a traktor felé, még visszaszólt, hogy hazahozza anyuékat, s már hajtott is a határ felé, a rakományát se tette le a majorban. Gyorsan fordult, nagymama és anyu futottak egyenesen a szobába. – El kell hozni a papot – mondta sírva nagymama. Csak ennyire emlékszem. És a temetésre. Arra, hogy reggel a matrózruhánkat találtuk a székünkre készítve. Azt nagyon szerettem, mert ünnepet jelentett.
Nem akarok a temetésre gondolni. Senkiére sem. Nem szeretem a temetéseket. Holnap idejében kell fölkelnem. Nyolc embert fogok megvendégelni, dehogyis: kilencet! Péterrel és velem együtt tizenegyen leszünk. Mindjárt odarakom főni a húslevest, aztán lesz elég időm elkészíteni a főételt. Közben a salátát is. De hát ezt már százszor végiggondoltam. Milyen jó, hogy a süteményt már ma elkészítettem. Holnap délre minden meglesz. A temetésen ott volt az egész falu. Nem, nem, nem! Csak arra akarok gondolni, mennyire szeretett minket nagyapa. Nagymamát is szerette, még ha bántotta is sokszor. Ha józan volt, kenyérre lehetett kenni. Nagymama így emlegette mindig. Soha nem mondott rosszat nagyapáról. A dáridózásait élete végéig nevetve idézte fel, mintha csak valami komédiázások lettek volna. Hány éves is volt nagyapa, amikor meghalt? Én azt hittem, nagyon öreg. Csak később eszméltem rá, milyen korán ment el.
Mi van velem? Nem akarok semmire gondolni. Aludni akarok! Holnap nagy munka vár rám. Legfeljebb csak arra gondolnék, nagyapa mennyire szeretett minket, talán engem a legjobban. Mindig úgy hívott becézgetve: te kiscigány. A fekete hajam miatt. Ezt tőle örököltem. Nagyapa, én is… Nagyapa…