Botházi Mária Biorobot című könyve sose volt aktuálisabb. A tárcanovellák ugyanis az erdélyi ember mindennapjairól szólnak: az otthoni mindennapokról, a karácsonyfa díszítésről, a gyermeknevelésről, iskolai ünnepségekről, szülinapi zsúrokról, lakáshitelről, a konyha felmosásáról, a csap megszereléséről, fogyókúráról, edzésről, nyaralási és társalgási szokásainkról. A szövegek feszesek, könnyedek, rövidek, tele humorral és derűvel.
Nehéz időket élünk. Be vagyunk zárva a lakásba, kénytelenek vagyunk elviselni egymást a nap huszonnégy órájában. Nincs választási lehetőségünk, járvány van, veszélyessé vált a kinti világ. Nem irigylem a szülőket, akik iskoláskorú gyermeküknek meg kell tanítaniuk a matekot, összeszedni a romántudást, gyorsan tudni kell angolul, franciául és németül, felfrissíteni a történelmi és földrajzi ismereteket.
Közben a házimunkát is el kell végezni, és járvány idején a nagytakarítás végképp nem maradhat el, a főzés is gondot okozhat, hiszen takarékoskodni kell az alapélelmiszerekkel, ha nem akarunk újra boltba menni. Botházi Mária Biorobot című könyve sose volt aktuálisabb. A tárcanovellák ugyanis az erdélyi ember mindennapjairól szólnak: az otthoni mindennapokról, a karácsonyfa díszítésről, a gyermeknevelésről, iskolai ünnepségekről, szülinapi zsúrokról, lakáshitelről, a konyha felmosásáról, a csap megszereléséről, fogyókúráról, edzésről, nyaralási és társalgási szokásainkról. A szövegek feszesek, könnyedek, rövidek, tele humorral és derűvel.
Ilyenek vagyunk mi, erdélyi magyar nők és férfiak, ilyenek a szokásaink, így viszonyulunk másokhoz, így viselkedünk a közösségben, így pletykálunk és beszélünk ki embereket, így szoktuk várni az anyóst látogatóba. Amikor a Nincs gyereke neki című írást olvasom, sokszor eszembe jut, hogy Gyergyóban hosszú ideje már, ha hazamegyek a szüleimhez, az első kérdése a szomszédoknak: férjhez mentél-e. Már annyira kényelmetlen válaszolni, hogy pár éve inkább azt válaszolom, hogy igen s a férj külföldön dolgozik, nem jöhetett velem haza. S a gyermek? – jön a következő kérdés... Ha nem válaszolsz, máris konspirációs elméleteket gyártanak. Biztos beteg. Ki tudja. Nem lehet tudni, milyen baja van. Biztos nincsenek jól az urával. Hallod, külföldön dolgozik? Elmenekült! Ez egy sárkány, egy hárpia! Önző dög! Ilyenek a mai nők, nincs bennük semmi áldozatkészség! Elmúlt harminc, mit akar, mire vár?! Fiatalabb, családos olvasóknak és egyedülállóknak ismerős a helyzet.
Találunk a kötetben maximalista anyát is „tökéletes” gyermekkel, férjjel és rokonokkal, de olyat is, aki várja, hogy nőjön már meg a gyermek. „Az érzést várta. Hogy eltölti a belső béke, hátradől a fotelban és azt mondja, csak úgy magának: végre. Mert gyakran mondják neki mások: most lett kerek a világ, ugye Éva? Igaz, milyen jó?! Amikor rád kacag, érzed, hogy nem cserélnéd el a mostani életed semmiért. Szerelmes vagy bele, igaz? Nem tudta, mit válaszoljon ilyenkor, szerencsére nem kellett.” Sokatmondó az Anya nem alszik című írás kezdőmondata: „Kata vagyok, negyvenhárom. Tizenöt éve nem aludtam ki magam.”
{K1}
Márquez úgy véli, nagyon fontos az első mondat, abban minden benne van, meghatározza a szöveg további sorsát. A remek kezdőmondatok és a frappáns zárás Botházi Mária egyik erőssége.
A kötet több darabja kezdődik hasonló szerkezetű mondatokkal, mintha a szereplők pszichológusnál, csoportterápián lennének, ahol kigyógyítják őket a hétköznapokból, a rutinból, a megszokásból, a káros cselekvéssorokból.
Az olvasó könnyen azonosul a roppant frappánsan megfogalmazott élethelyzetekkel, amelyek igencsak ismerősek, mint például a S máskülönben? Hogy vagytok? költői kérdés, amelyet szinte mindnyájunknak nekiszegeztek, ha rég nem látott ismerőssel üres beszélgetést folytattunk, csak azért, hogy beszéljünk, ne hallgassunk. Most, a koronavírus idején legalább erre nem kell válaszolni, nem találkozunk senkivel. Amikor nem online dolgozunk, órákat töltünk a közösségi médián, s ha a vírus nem is, a szívroham és az idegösszeomlás egész biztos, hogy mindenkit elvisz. Ilyenkor üres perceinkben bejegyzéseket teszünk közre, minél rémesebbeket, és jól megmondjuk mindenkinek a véleményünket. Ehelyett azt javaslom, hogy inkább olvassanak Botházi Máriát. A könyvben találnak olyan írást is, amelynek elolvasása után kétszer is meggondolják, hogy írjanak-e dühös és értelmetlen hozzászólásokat, hőbörögjenek-e a politikusok és pártok hozzáállásán, értékes perceket véve el ezzel a való életből, amelytől most ugyebár el vagyunk zárva, és annyira hiányzik.
A címadó írás, a Biorobot – amely jó érzékkel a könyv nyitószövege is egyben – a kötet legsikerültebb darabja. A rutinról, a monoton mindennapokról szól, hogy nincs az életünkben szín, varázs, ugyanúgy sminkelünk, vezetünk autót, neveljük a gyermeket, építgetjük a szerelemtől mentes házasságunkat, megpróbálunk lefogyni, tartani a ritmust, visszapörgetni az idő kerekét. Jól működünk, mi, a biorobotok.
Zömében rövidebb írásokat találunk a kötetben, a tárca és a novella között mozognak, ennek a két műfajnak a keveréke jelenik meg a legtöbb írásban. A könyv utolsó darabjai, így a záróírás, a Szénhidrátkommandó is túlmutat a tárcanovella műfaján, inkább közelít a novellához, ami arra enged következtetni, hogy az író valószínűleg tartogat még meglepetéseket az olvasók számára. A következő könyve talán egy erdélyi magyar sci-fi lesz. Igény volna rá! Aki ilyen egészséges derűvel figyeli a világot és ilyen jó érzékkel formálja meg a karaktereket, adja vissza a párbeszédeket, élethelyzeteket - akár egy nagyregénybe is belevághat.
Botházi Mária: Biorobot, Koinónia, Kolozsvár, 2019
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. áprilisi számában)