Lágy volt az a hang, selymes, biztató, enyhe olaszos hangsúly vándorolt a szavakon belül, fittyet hányva az első szótag vezérletére. A varázslók beszédét idézte, kiket a porondokon látni a vasárnapok vajszín délelőttjein, akik úgy húzzák elő valahonnan a szelídebb jószágokat, virágokat, trombitákat, mintha valamely párhuzamos valóság hétköznapjain szabták volna ki feneketlen zsebű zakóikat, mellénykéiket.
Életem mesés tartozékait nem én szedem össze. Azok úgy találnak rám, ahogy eső a földre: nincs más irány.
Amikor Iasmina Om kibérelte a szomszéd ház utca felőli szobáját, létem egy kis darabját is megszerezte vele. Valahányszor elsétált a házunk előtt, az ablakhoz rohantam, onnan csodáltam gyönyörű arcát, hajának széllel kevert mintázatait, nap mint nap a szépség segédvonalain imbolygó lényét követtem, míg az ablak durva kerete meg nem törte a látványt. Pár nap múlva észrevett, akkor már integettünk is egymásnak, a csodálatos nő meg a kisfiú, rózsaszín tenyerét lengette meg felém, ám tudtam már akkor, hogy baljós vonalak húzódnak abban a tenyérben, mert Kruduné, aki ezeknek a redőknek, mélyedéseknek a szakértője volt, rigót sodró zivatar ájultsága után, mikor még néhány messzi istennyila hosszú útját perzselte az égre, nyilatkoztatta ki nagyanyámnak: „Nem jók ennek a Iasminának a vonalai, mondhatni, egyenesen kétségbeejtőek, olyan irányok felé mutatnak, ahonnét ember vissza nem térhet”, de Iasmina minden este hazatért, senki nem tudta, honnan.
Egy hét múlva úgy döntöttem, a nyitott ablakból integetek neki, tán szavakkal is köszönthetnénk egymást. Visszaköszönő hangja, az a mélyről feltörő búgás zenéje, mi az ember milyenségét ringatja magával, meggyőzött: csakis egy jó minőségű lélek sajátja lehet. Lágy volt az a hang, selymes, biztató, enyhe olaszos hangsúly vándorolt a szavakon belül, fittyet hányva az első szótag vezérletére. A varázslók beszédét idézte, kiket a porondokon látni a vasárnapok vajszín délelőttjein, akik úgy húzzák elő valahonnan a szelídebb jószágokat, virágokat, trombitákat, mintha valamely párhuzamos valóság hétköznapjain szabták volna ki feneketlen zsebű zakóikat, mellénykéiket. Akkor, talán életemben először, fején találtam a szöget. Mert később megtudtam, Iasmina a Fergeteges Kreutzer Dante asszisztense. Ott feszültek a plakátok az utcasarkokon. Nem tudom miért, a varázslókat általában csillagok társaságában ábrázolják. Úgy állt ott Iasmina, olyan fess mozdulatba merevítették, mintha ő szórná azokat aprócska kezeivel, amikben azok a vonalak húzódtak a bajjal. És az a Dante minden vasárnap kettéfűrészelte őt. Fájt ez nekem. Mintha magasabb tartományok tisztásairól a mi világunkba átlényegült szépség szószólóját becstelenítené meg az a Fergeteges. Süllyednél el, te nyamvadt mutatványos, sodortam ki magamból az átkot, aztán egy reggel – vigyáztam, ne vasárnap legyen –, megszólítottam Iasminát:
– Mondd csak, nem fáj az neked, hogy kettéfűrészelnek?
Fölnevetett Iasmina, majd elkomolyodott, felfogva kérdésem őszinteségét. Merengő tekintettel nézett maga elé, ahogy nagyanyám tette, mikor a boldogabb asztalok receptjeit osztotta meg Prosek Babával.
– Kedves fiam, hidd el, semmiség az egész. Valahogy úgy képzeld az egészet, olyan vagyok akkor, mint a gyurma. Szétválasztanak, megforgatnak, majd összetoldanak ismét. Egy időre megtorpan szememben a fény… Addig ott vagyok, mármint az igazi énem ott van egy pár méterrel arrébb és valamivel följebb. Aztán visszabújok a gyurmatestembe és összeállok ismét, majd kiugrom a ládából pirosan, frissen.
Megnyugodtam. Attól kezdve a gyurmáim kedvenc játékaimmá léptek elő. Testeket mintáztam belőlük, kettévágtam őket, majd néztem fölfelé és valahány felhőn Iasmina Om mosolyát találtam. Egész nap gyúrtam, vágtam a testeket. Aztán egyszer csak este lett és álmodni kellett, mit álmodni szokás. Sárkány, tündér, őz, rét, zuhanás, repülő, öröm, nem öröm.
Egy nap szirénák vijjogására ébredtünk. Kirohantunk, láttuk sápadt emberek állnak Iasmina szobája előtt, szemükben a hiány sivár terei villództak kéken. Valaki mondta, a kisasszonyt megkéselték, huszonöt szúrással végeztek vele. Már hozták is a testet kifelé, a lepedőn, amivel letakarták, egyre szélesedett a foltok vöröse. Álltam és csak néztem fölfelé, képtelen voltam arcomról a mosolyt letörölni. Láttam a közelemben állók és nagyanyám megrovó pillantásait, mintha kegyeletsértő, szentségtörő lenne az a mosoly, tudtam, meglesz még ennek a böjtje, mert épp a bűnt követem el, és tudtam azt is, ez mind, mind csak ámítás, a varázslat őszinte gömbjeire hintett karcosabb porok hamis csillanása a megtorpanó léten, mert az igazi Iasmina teste egyszer összeáll megint és kiugrik valahonnan pirosan, frissen. Addig ott mosolyog ő is pár méterrel arrébb és valamivel följebb.