Vitatott felségterületek állami birtokká minősítését a lavír vezetés csak ritkán próbálta a diplomácia hosszas és bizonytalan útján elérni, legtöbb alkalommal drasztikus megoldással, az invazív archeológiai beavatkozások segítségével biztosította: „amire rámutattam, az mostantól az mindig az enyém volt”. A birtokviszony ilyetén tisztázását követően az új területen következő lépésként nemzeti kultuszhelyet alakítottak ki.
Vitatott felségterületek állami birtokká minősítését a lavír vezetés csak ritkán próbálta a diplomácia hosszas és bizonytalan útján elérni, legtöbb alkalommal drasztikus megoldással, az invazív archeológiai beavatkozások segítségével biztosította: „amire rámutattam, az mostantól az mindig az enyém volt”. A birtokviszony ilyetén tisztázását követően az új területen következő lépésként nemzeti kultuszhelyet alakítottak ki. Unde esetében is ez történt, azzal a különbséggel, hogy ott kihagyták az első lépést – kis szigetecske, nincs gazdasági, stratégiai jelentősége, kinek fog az fájni –, és időt, pénzt spórolva a fennhatóság kiterjesztését rögtön a kultuszhely kialakításával kezdték.
Nem is találhattak volna ennek a monumentális tereprendezési és szobrászati alkotásnak megfelelőbb helyet az Amaflától északra elterülő félsivatagos lapályból kiemelkedő dombocskánál. Mi után ezt a megrendelők nem találták eléggé impozánsnak, a kivitelező a tengerből felhordott kövek és homok felhasználásával mintegy tíz méterrel megmagasította. A helyszínt és a telepről kiinduló, a szigetet behálózó fő útvonalat kétsávos aszfaltúttal és mindkét oldalán bicikli- meg gyalogosutakkal kötötte össze, a szegélyekre legyezőpálmákat ültettek. Minden részletre aprólékosan figyelve ötszáz méterenként apró, idillikus hangulatú oázisokat létesítettek szelíd vonalvezetésű, apró sétányokkal, színes virágú cserjékkel benőtt lugasok alatt pihenő padocskákkal; még tűzrakó helyeket is létrehoztak. Ez utóbbiakat úgy tervezték meg, hogy örökmécsesként is értelmezhetők legyenek, így az útszakasz nem egyszerű turistaösvény, hanem kultikus hely felé vezető zarándokút érzetét keltette.
A munkálatokkal megbízott kormányközeli szakcég figyelme még arra is kiterjedt, hogy a növényzet megtervezésével is üzenjen: a dombocska tetejétől távolabb eső részeken megtartotta a területre jellemző szikkadt, ritkás cserjéket, ám a kultuszhelyhez közeledve egyre dúsabb és színesebb, állandóan virágzó fajok beültetésével érte el a kiteljesedés, az élet ünneplésének hatását. A tagoltsága miatt mérhető kiterjedésénél látszólag nagyobbnak ható emlékhely minden sétánya végül a domb aljától az emlékműig vezetett, ahol beletorkollt egy sűrű rózsalugassal fedett, meredek lépcsősorba, amelyen át a látogatók – gyakorlatilag félhomályban – feljuthattak a tetőre.
A szobrot körülfutó sétány fölött fénynyelő hatású zsindellyel borított tető feszült, körben pedig folytatódott a sűrű lugas, mintegy katedrálisfalként körbevéve azt. Magát a sétányt úgy tervezték, hogy a látogatók (az óramutatóval ellentétes irányban körbejárva) ugyanazon lépcsősor másik oldalán hagyhassák el a helyszínt, ezúttal a meredek fokok miatt meg-megroggyanó térddel, mintha valami odafent történt sokkszerű megvilágosodás hatására átértékelték volna egész addigi életüket.
A legnagyobb bravúrt azonban magának az emlékműnek az elhelyezése jelentette. A világon mindenhol elterjedt szokással ellentétben ez ugyanis nem az emlékhely legmagasabb pontja volt: a domb tetejét kimélyítették, a látogatók nem fel-, hanem alátekintettek a pompásan kivilágított, egyszerű, gránitból faragott, forgótalapzaton álló, négyágú lavír csillagszoborra. Ezt azonban egyrészt a sétány kialakítása okán, másrészt az odalent forgó, csillogó szobornak a szédítő látványa miatt csak térdre ereszkedve tehették meg – a körsétányt ezért a gyengébb ízületekkel rendelkezőkre való tekintettel vastag szövetborítású térdeplőkkel egészítették ki. A hely távolról tehát színes virágokkal kirakott rotundaként hatott, belülről pedig a sötétből érkezők megvilágosodását szimbolizálta a mélyéből előbukkanó, múltat idéző és érvényesítő örökfényű igazság előtt.
Most üres volt az út, az oázisok néptelenek, senki nem járt a lépcsőkön sem. Csak egy állandó, halk, monoton zúgás jelezte, hogy a szobrot mozgató mechanika tovább jár, a domb mélyén most is forog a lavír csillag. Linius Puternik és társa, Samuel Rothatahl úgy döntöttek, ezúttal sem nézik meg a pompás emlékművet, hanem inkább folytatják útjukat, és megpróbálják átfésülni Amaflát Baba Chorboy után.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)