Nem tudom, hány méteren lehetünk, amikor elkezdek hallucinálni. Léna égő tekintettel bámulja a filmet az ölemben, míg a másik oldalamon, fél méterre a lány érdeklődve figyel, mintha válaszra várna valamilyen kérdésre vagy a mondat folytatására, amit félbehagytam, az ölemben laptop, és hirtelen fogalmam sincs, hol vagyok és mit keresek itt.
A tűből kifröccsenő barna lé első heroinmolekulája vagyok, aki nemsokára a vérbe csattan. Forró lávában olvadok szét és jéggé fagyok a hidegtől. Tízezer méter magasságban esszük a levegőt, mint a szú a fát, aki nem tudja, honnan hová tart, de mindenképpen szeretne kijutni valami tágasabb, szabadabb térbe. Egy filmszalag egyetlen kockája, egy másodperc harmincadrésze vagyunk, két pixel a digitális képből, homokszemek az időalagútban. Az idő körbejár, érezzük az elejét és a végét, ahogy a homokóra önmagába hajlik és összeér.
– Félelem és reszketés? – kérdezi a lány és mosolyog.
– Semmi gond, csak elkalandoztam – motyogom. – Én nem használok semmit már.
– A leállt drogosok azt mondják, néha jobban be lehet állni tisztán, mint cuccal. Ez igaz?
Rám néz.
Visszanézek.
– Ezt kik mondják? Moszkvában az anyagosok?
– Hallottam ilyet valahol. Egy francia szó, a fényes ösvény jelenti ezt.
– Hogy hívnak?
– Yulia. Yulia Nova.
– Milyen francia szóra gondolsz?
– A gonzeaux, egy francia–kanadai szó, azt jelenti „fényes ösvény”.
– Ó, a gonzó írás.
– Igen, az. Lényege a „mindent szabad” alapelv, az erős szubjektivitás, a tények és a fikció vegyítése a hatás felerősítése érdekében. A szerző a tényeket saját szemszögéből közvetíti, a gondolatai és hozzáállása belekeverednek az esemény tudósításának mikéntjébe – olvassa Yulia az iPodjáról. Megveregeti. – A kis szerkezetem mindent tud ám.
– Csak egy újabb szó az emlékezésre – mormolom magamnak.
Nézzük tovább a filmjeinket.
Életünk ezen a földön nem csupán egy álom. Mindaz, amit látok és hallok és szagolok, nem csak egy világ előtti világ csalóka képe.
Angyalok a félbevágott város felett, akik érezni tanulnak. Filmből filmbe járunk, egy filmet nézünk, miközben a kamera minket vesz, hol éles, hol homályos a kép.
Egy nő az utcán összecsukta az esőben az esernyőjét, és hagyta, hogy bőrig ázzon.
Egy vak nő, aki az óráját kereste és megérzett engem. Néha elegem van ebből az örök szellemi létből. Nem akarok tovább folytonos lebegésben élni. Szeretném érezni, hogy súlyom van, ami megszünteti a végtelenségem és a földhöz köt. Szeretnék hazudni, mint a vízfolyás… végre sejteni a mindig tudni helyett… egyszer nekiszaladnia világnak… egyedül maradni… megtörténni hagyni… nem tenni mást, mint nézni…
Egész idő alatt, ha részt vettünk is valamiben, csak színleg volt.
– Nem erővel, lendülettel… nem lógni, repülni… te most egy angyal vagy – mondja a kopaszodó, bajszos férfi, kávéval a kezében a trambulinon lógó, angyalszárnyas nőnek.
– A fenébe ezt az egészet, elegem volt… ilyen vackokkal nem lehet repülni.
– Dehogynem lehet, szárnyakkal könnyebb, mint anélkül.
– De nem ilyen tyúktollakkal.
– Arra gondolj, hogy könnyű vagy, mint egy pihe… kapd össze magad.
– Hát mit gondoltok, mit csinálok itt? Már rég a fejetekre estem volna, ha nem kapnám össze magam.
Az idő majd meggyógyít. És ha maga az idő a betegség?
… milyen jóleső látni az emberek szemében a napfény színeit…
… végre őrülten végre már nem egyedül végre őrülten végre megváltva végre őrülten végre megnyugodva végre egy őrült végre egy belső fény…
… Tokió, Kiotó, Párizs, London, Trieszt, Berlin… Moszkva…
… nem csoda, nem tanult mást, csak rakkendrollt… mit csináljunk, talán még eszre tér egyszer, sosem lehet tudni...
A sárga csillag halált jelentett… miért épp sárga?… napraforgók…Van Gogh öngyilkos lett.
Az élet… mi lenne ha nem lenne? Hiányozna, mondta a tábornok a szajhának, vagy a szajha a tábornoknak.
Csak fel kell néznem, és máris maga vagyok a világ.
Csak én voltam komolytalan? Vagy az idő volt komolytalan?
Most már teljes vagyok, mert magam vagyok.
Kinyújtom a lábam. Kinyújtom a gondolataim. El az emlékekig, lebegés a ködben.
Angyalok a félbevágott város felett… sose fejezzük be. Vajon mi lett az angyallal, aki emberré lett? Szállunk Kelet-Európa felett, átsuhanunk Ukrajnán, és már az orosz anyaföld felett vagyunk, amikor megnyílik Berlin felett az ég.
Az orosz lány mintha minket nézne, a mi filmünket, de ahogy odapillantok, semmi jelét nem látom rajta az érdeklődésnek. Szemét lehunyva hallgat valami zenét, vagy csak üres, fehér zajt, ami álomba ringatja itt az égben. Tudok jobbat. Átkapcsolod az agyadat, és már ott is vagy.
Skizotrizofénia.
Mi a gonzó? Mi a regény? A hallucináció és a valóság, a fikció és a történés összeolvadása. Félelem és reszketés. Savpróba. Para. Ősi kitörési vágy az időből. A landolást észre se vesszük, mintha ugyanúgy a levegőben maradnánk mint eddig. Kinézünk az ablakon, hajnalodik. Yulia ránk mosolyog.
Együtt utazunk a kisbuszon, válla felett nézem, ahogy a beton és az ég alja összefolyik.
Búcsúzóul felírja a nevét a noteszomba, és megbeszéljük, hogy majd keressük egymást. Ebből még az is lehet, hogy valóban keressük egymást, de a valószínűbb, hogy összecsatlakozunk a hálón, váltunk pár kedves szót onlájniában, és megmarad minden további esemény lehetőségnek. Lehetőségnek egy másik dimenzióban.
Az alacsony busz siklik a terminál felé, mintha egy idegen bolygóra vinne, ahol nem vár senki, nem tudjuk, mit találunk, de bízunk az égben, ami mindenhol ugyanolyan.
A határon vagyunk.
(A szöveg részlet a szerző Oroszrulett című regényéből)