A jó irodalom nemcsak az olvasót, a szerzőt is megmozgatja. A recenziók támaszpontot nyújthatnak mindkét félnek. Miklóssi Szabó Istvánnal arról beszélgettünk, miért fontos, illetve hogyan kell gondolni az alkotásokról szóló írásokra; de szót ejtettünk a mesterekről és az író legújabb kötetének, a Gyémántmozaiknak a különlegességeiről is.
– A szépirodalmi munkásságod mellett rendszeresen írsz és közölsz kritikákat, recenziókat. Hogyan fogsz neki egy ilyen küldetésnek?
– Nem tekintek rá küldetésként. Főként recenziókat írok, a kritika teljesen más útirányt igényel. Úgy hiszem, az átlagos olvasónak a recenzióra van szüksége. Ugyanakkor szakmai tudásomat nem érzem elegendőnek ahhoz, hogy kritikaírással is foglalkozzak. Be kell vallanom azt is, hogy a kritikai kiadásokon kívül a kritikák többségét unalmasnak is tartom. A recenziónak viszont van egy meglehetősen barátságos és rendkívül szép oldala, bármikor elővehető, ráadásul a mű népszerűsítésében óriási szerepet játszik. Természetesen a kritika is fontos, de nem a széles közönség számára. Elsősorban én sem azért olvasok el egy könyvet, hogy recenzió szülessen belőle, az olvasás öröméért teszem, ám ha úgy érzem, hogy a könyv megfogott, akkor maradandó nyoma is lesz az élménynek. A recenzióírás legfontosabb szempontja, hogy elkerüljük a személyeskedést, a szuperlatívuszokat. Ott van a másik véglet is: sok szerzőnek a művét nem ítéljük meg kellő objektivitással. Ez pedig óhatatlanul kárára van az irodalomnak.
– Ezért jött létre a Facebookon belül az Olvaskola nevű oldalad is, ahol rendszeresen közölsz recenziókat.
– Az Olvaskola egy nyilvános csoport, létrejöttének két egyszerű magyarázata van: egyrészt saját magamnak tükröt tartok vele, hogy épp hol tartok, mit olvasok. Másrészt a mai virtuális világban sok ál- és félinformációval találkozunk, ezért szükségét láttam egy olyan kapaszkodó megalkotásának, amellyel az olvasó kiválaszthatja azt az opciót, hogy viszonylag nyugodt körülmények között olvasson az adott könyvek érdekességeiről vagy akár a szerzőről. Előfordult, hogy egy számomra is ismeretlen szerző könyve kerül a kezembe, ilyenkor készítek róla egy rövid bemutatást. A visszajelzések, amelyekre nem igazán számítottam, azt mutatják, hogy ez az ötszáz könyvet is meghaladó olvasónapló hasznos, sokan kíváncsiak rá. Viszont, hogy visszatérjünk az előbbiekre, az Olvaskola lényege éppenséggel a szubjektivitás. Az oldalon megjelenő írások nem kapnak helyet semmilyen nyomtatott felületen, nem a szakmai jelleg dominál. Fontosnak éreztem, hogy legyen egy érintő, emberi megközelítése az olvasmányoknak. Néha vehemens ítéleteket mondok művekről, de ez jóakaratú olvasói véleménynek számít.
– Mikor mondhatjuk, hogy egy könyv jó? Egy 1997-es irodalmi folyóiratban azt olvastam, kritikát csak akkor érdemes írni, ha az adott alanykönyv nem felel meg az elvárásoknak – hiszen, a szöveg méltatása már nem számít kritikának. Egyetértesz ezzel?
– Nem értek vele egyet, sőt. A szöveg maga a történet, a történet pedig az életérzés. Szükségünk van arra, hogy legyenek kritikai kiadásaink. Kosztolányi Édes Annáját sem lehet elképzelni nélküle, hiszen van igény arra, hogy valaki elmagyarázza, miért volt olyan a világ akkor, amilyen. Ha egy adott szerzővel foglalkozik valaki, és elolvas tőle minimum tizenöt könyvet, belekerülhet egy fantasztikus atmoszférát létrehozó világba, amely egyszerre sok minden újat elárulhat úgy a környezetünkről, mint magáról a szerzőről. Számomra ilyen példa Murakami Haruki – könyvei elolvasása során a realitás azon kapuit sikerült kinyitnia a szerzőnek, amelyre csak Gabriel García Márquez volt képes fiatal koromban.
A kritika réseket tár fel: elmondja, hogy kicsoda Murakami, de arra is fényt derít, hogy miért volt az 1918-ban, ami. A kritika feladata elárulni, hogy Jack London Martin Edenjében egyfajta életrajzot olvasunk, de ki kell emelnie, hogy a könyv vége eltér attól. Ezeket az információkat viszont erőszak nélkül kell az olvasók elé tárni. Egy olyan világban, amelyben az emberek tudása a virtuális platformokról táplálkozik, a kritika egy támaszpontot jelenthetne. Tudjuk, hogy Székelyföldön és Magyarországon a kritika csupán kritizál, rosszat tud mondani – pedig a kritika valódi célja az, hogy bemutasson. A kritikát alázattal kell művelni – hiszen ne feledjük el: azt a könyvet valaki megírta. Az is érdekes, hogy számos szerzőnk van, akit a hivatalos kritika mind a mai napig nem ismer el.
– Tavaly tavasszal sokat beszéltünk Veress Gerzson költészete kapcsán. Neked ő volt az egyik mentorod, mestered. Mit adott át, mit tanított neked, amit örök érvényűnek tartasz?
– Az első és legfontosabb, amire megtanított az, hogy mit ne tegyek, milyen hibákat ne kövessek el, amit ő sajnos elkövetett az életében. Veress Gerzson mind a mai napig valamilyen formában jelen van az életemben – nagy tiszteletet érzek iránta. Máig nem sikerült megfejtenem ezt a korát messze megelőző költőt. A természete ellenére volt valami fantasztikus benne; ugyanakkor végtelenül gyerekesnek is mondható az ő személye, amely miatt megbocsátható mindaz, amiket elkövetett az évei során. Én Veress Gerzson életének utolsó periódusában voltam jelen – ezt az életszakaszt, a szörnyű magányt, amiben létezett – nem kívánom senkinek sem. Talán minden kertelés nélkül kimondhatom: Veress Gerzson személyisége hatott leginkább rám. Neki és Bogdán Lászlónak köszönhetem, hogy utólag a próza felé fordultam. Versírónak készültem, viszont miután elárulták a mesterség elsődleges és mellőzhetetlen titkát – a megyei könyvtár verstankönyve ismeretének szükségességét – bátortalanul visszahozakodtam. Ez viszont nem azt jelenti, hogy a prózaírás könnyebb volna. Ugyan én alapvetően prózaíróként tekintek magamra, mégis a líra van az első helyen, talán azért, mert archaikus nyelvezetével a lélek szavain, a lélek nyelvén tud megszólalni, és ez az, ami felülmúlhatatlan, csodálatos.
– Egy korábbi interjúban úgy fogalmazol, hogy az írás is mesterség, a tehetségen túl a tanulás is velejáró egység. Mikor léptél rá erre az útra és kik voltak, akik leginkább inspiráltak, segítettek ennek a mesterségnek a kitanulásában?
– Most ejtettünk pár szót Veress Gerzsonról, ő az egyik legfontosabb, viszont hasonlóan meghatározta az írói karrieremet Bogdán László. Ő fantasztikus ember volt, egy élő lexikonnak számított, szinte polihisztor, ami az irodalmat illeti. Tulajdonképpen elég nehezen indultam – Muszka Sándor volt, akivel tizenéves hallgatás után egy Motörhead-videóklip megosztása által újra felvettük a kapcsolatot egymással. Részint neki is köszönhetem, hogy a 2013-as évek környékén nagyon elkezdtek gyorsulni a dolgok. Egyre több helyen kezdték publikálni az írásaimat. Persze, voltak kemény bokszmeccsek – naiv, aki azt hiszi, az írás nem küzdelem. Én egész életemben írónak készültem, nagyjából hatéves korom óta vágytam erre – Méhes György Szikra Ferkó című meseregénye döbbentett rá, hogy nekem ez az utam. Sokat köszönhetek még Kinde Annamáriának, aki elvitt Nagyváradra. A felsorakoztatott négy ember az, aki meghatározó volt mind az életemre, mind a alkotásaimra. Úgy hiszem, hogy a hatások mind a mai napig nincsenek lezárva, érnek még más helyekről is impulzusok. Ezeket úgy kell magunkévá tenni, hogy aztán ne legyenek befolyással az alkotásra, hanem adjanak egy utat, nyissák ki a szemünket.
– Nemrég jelent meg a Gyémántmozaik című novellásköteted. Azt is mondhatnánk, hogy ez egy zárt könyv, abban az értelemben legalábbis, hogy olyan világot építettél ki a történetek által, ami teljesen bezárja önmagát. Ez a szervezőelv mennyire volt tudatos nálad?
– A legelején még nem volt tudatos – a kötet első novellájának megírása után éreztem erősen azt, hogy a Testfüggőség után más irányt kell választanom. Ez a folyamat viszont lassan indult be – némi idő után viszont berobbant a Gyémántmozaik. Ez Buddha egyik gondolatának köszönhető, miszerint a világ gyémántháló, mindenkinek van része benne – viszont: mi van akkor, ha ez a háló elszakad? Ez a kérdés nagy löketet adott, ekkortól a könyv elkezdte önmagát. Rájöttem, ugyan zárt világot kell megalkotnom, de ez a világ mutasson túl önmagán, mutasson más világok felé is. A kötet utolsó novellája az Avarból kipattant erdő, ezért is van mintegy leválasztva egy illusztrációval a könyvről: már a következő munkát, kötetet mutatja, egy regényt. Ez az írás akkora hatással volt rám, hogy hónapokig nem tudtam újabb műveket létrehozni. Éreztem, több van benne, mint amit leírtam, sokáig próbáltam ezt megérteni. Azt elárulom, a Gyémántmozaikban megjelenik a kvantumfizika, a kvantumelmélet is… Ugyanakkor sikerült emléket állítanom benne Veress Gerzsonnak, Bogdán Lászlónak is.
– Kiállsz azon határozott véleményed mögött, hogy a szerzőnek – a könyv megszületése után – magára kell hagynia a született művet, s a kötet csakis az olvasók életben tartásával tud fennmaradni. Így általában a szerzői titkokat sem feded fel.
– Ha valaki rákérdez, akkor szívesen elmondom, de úgy hiszem, ebben az esetben az olvasó elveszíti azt az élményt, amit a könyvem nyújtani tud neki. Tisztelem az olvasót, ha már időt szán rám, akkor legyen lehetősége az írásaimban érdekességet találni, szórakozni, vagy legyen egy filozófiai gondolat, s ha még ennél is feljebb akar menni, akkor tudjon egyfajta valóságot megélni az olvasás során. A Gyémántmozaikot is mindhárom szinten lehet olvasni, ha az illető szeretne egy más világot, egy más valóságot, azt könnyedén megtalálhatja a sorok mögött.
– Az irodalom megengedheti a történelmi sarkításokat. Ezért is tudjuk elkülöníteni a történelemírástól az irodalmi alkotásokat. Mit gondolsz erről a kettősségről?
– Az irodalom fantasztikusan kiegészíti a történelmet. A baj akkor van, amikor a történelem (csak) az irodalom. Történelem nélkül nincs irodalom, főként magyar irodalom. Az utóbbi idők egyik legnagyszerűbb könyve Vida Gábortól az Egy dadogás története című regény. Ez a könyv tiszta történelem – Vida Gábornak sikerült egy olyan erős életérzést hoznia, ami nagyon keveseknek sikerült. Feltételezem, ezt a kettős származásának köszönheti: a székelyföldi és Arad melletti perspektíva egy olyan rálátást biztosított számára az erdélyi magyarság és románság történetére, amely segített létrehoznia azt a könyvet, amely példaértékű lehet bárkinek, aki ilyen kontextusban akar gondolkodni a magyar irodalomról vagy történelemről.