Kubiszyn Viktor | Film, opera, filmopera – Határterületek – Ingmar Bergman: Varázsfuvola

Kubiszyn Viktor 2020. június 20., 21:27

Bergman Varázsfuvolája különleges hajlékonysággal játszik a különböző művészeti formák (opera, színház, film) tulajdonságaival, ezek hasonlóságaival és különbségeivel. A Varázsfuvola jó része klasszikus filmes eszközökkel készült, megkonstruált filmidőt használ az opera és a színház folyamatos jelenidejével szemben és konstruált filmteret használ a két rokon ág színpadi röghözkötöttsége helyett. A képalkotás sajátságairól és a montázs lehetőségeinek kihasználásáról nem is beszélve. 

Varázsfuvola Forrás: IMDb

Azonban vannak kikacsintások a forrásra, sőt Bergman még játékos művészi önreflexiót is megenged magának azzal, amikor önmagát vágja be a nézők közé. A film kerete egyértelműen színházi: Bergman ügyes képi játékokkal építi fel – olykor kicsit meg is vezetve a nézőt – az elbeszélés keretét. A film elején egy vizuálisan igen dinamikus (tehát filmszerű) jelenetsorban mutatja be, hogy amit látni fogunk, az sajátosan lefényképezett színház: különböző arcokról (köztük az opera szerzőjéről, Mozartról) láthatunk közeliket, amint figyelnek valamit – ez a valami maga a Varázsfuvola (lesz). Miután elkezdődik maga az opera, a film nézői is ezzel a szemszöggel azonosulnak. Azonban Bergman nem engedi, hogy elfeledjük az idézőjelet: egy kislány figyelő tekintetének képében időről időre visszatér a szemszög képi formája is. Vagyis folyamatosan figyelmeztetve vagyunk arra, hogy bár par excellence filmet látunk, azért mégsem teljesen – az eredet az előadás aktusa. Bergman a filmes kifejezés széles skáláját használja a Varázsfuvola bemutatására/megvalósítására.

A képi univerzum visszatérő motívuma a díszlet fényeinek (és tartalmának) virtuóz váltogatása, olykor egy-egy snitten belül is. Ehhez hasonló a történet mesei, varázslatos rétegének kiemelése egy teljesen sajátos módon: nem (csak) a képi tartalom hordozza a mesét és a csodát, hanem ez a látvány tükröződik a szereplők, színészek arcjátékán is, a gyakran használt közeliken. Míg a színész ugyanúgy jelen van a színházban és az operában is, egyedül a filmben van meg a lehetőség arra, hogy arcának legapróbb rezdüléseit is nyomon kövessük – nemegyszer ezek a rezdülések tolmácsolják a Varázsfuvola világának különlegességét.

A másik, hangsúlyos formai elem természetesen a montázs. Bergman főképp a feszültség fokozására és az események dinamikájának bemutatására használja a gyors vágásokat, amelyek kitűnően illeszkednek a zene hullámaira. Fontos, hogy Bergman nem hagyja figyelmen kívül az opera erejét – a zene és az ének ugyanolyan koherens része a filmnek, mint a színészi játék vagy a fényképezés. Bergman Varázsfuvolája egyszerre operaadaptáció és játék a különböző médiumok és művészeti ágak formanyelvével – ha így nézzük, a nézői élmény is új rétegekkel bővülhet.

{K1}