Filip Tamás | Ami még hátravan — versek

Filip Tamás 2022. szeptember 20., 08:37

De a sivatag nem tud égni, és
az óvóhelyen nincsen zongora.
Óvóhely sincs, mert mitől is óvna?
Nem fegyverektől lett a világ pokol.

Miroslav Jovančić: Vízről álmodom

Ami még hátravan

Egy plein air csendélet, tessék.
Egy atelier tájkép, íme ez is kész.
Lassú lavina és vágtató gleccser,
cseppkőnövekedés lassított filmen.

Még hátravan, hogy forró szárnyakkal
repüljünk az égő sivatag fölött,
és gyertyafénynél hideg kezekkel
zongorázzunk az óvóhelyen.

De a sivatag nem tud égni, és
az óvóhelyen nincsen zongora.
Óvóhely sincs, mert mitől is óvna?
Nem fegyverektől lett a világ pokol.

Hát akkor mi van még hátra? Hogy
a legvénebb költő utolsó versét
megírja, és a világ összes nyelvén
olvashassák az élők és a holtak.

 

Mi legyen velük?

Gyermekei fölfalják a forradalmat,
de elcsapják vele a hasukat.
Rövid az út a lakomától az árnyékszékig,
mégis rohanni kell, s ha egyszerre túl sokan,
lehet, hogy az úton nemcsak az emberár,
de más is hömpölyög majd.

A zálogházat szétfeszíti a sok arany,
dologházat a munka, kórházat a sok beteg.
Az árvaházból kibuggyan az árvák könnye,
operaházból kiszabadulnak az áriák.
A fegyházat megdermesztik az ítéletek.
A siralomházban Istennél a kegyelem.
Az átjáróházban elvész az aranyóra,
s ki bordélyházba indult,
könnyen a hullaházba juthat.

És mire megyünk arannyal, munkával,
kórral, árvákkal és áriákkal?
Az utca tele van azokkal, kiket
összesodort egy vers, hogy tíz percig
egy irányba tartsanak, de az oszlató
ék úgy hatol közéjük, akár a szög a fába.
Nem a fának fáj, hanem a kéznek, a lábnak.
Most mi legyen velük, nem tudom,
de a versnek itt vége van.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)