– Hány amper van otthon? – kérdi. Na most a magamfajta lézengő skribler azt még meg tudja mondani, hogy hány kutya van itthon – momentán egy –, vagy például hogy hány fa van a kertben – legfeljebb kimegyek megszámolni –, de az amperről annyit tudok, hogy az áramerősség jele, erre emlékszem az iskolából. Azért az felrémlik, hogy három fázis van nálunk, nagy büszkén kivágom hát, hogy háromszor 16!
Közhely, hogy az élet mindent felülír. Az ember például Anna Fedorovnát hallgatná a neten, amint éppen Csajkovszkij zongoraversenyét játssza, vagy a tévében a Háború és béke ismétlését nézné (a BBC sajnos belefutott a csapdába, amikor a nyolcrészes sorozatot elkészítették, még nem volt utálnivaló az orosz művészet és kultúra, nem is értem, hogyan követhették el hat évvel ezelőtt ezt a slendriánságot, nem dolgoztak a szuperkémek? James Bond csak egy film?!), és ahelyett, hogy a szívet melengető és lelket nemesítő kulturális csemegéket élvezné, a háború miatt megdrágult gázfűtése lecserélésén fáradozik. Töpreng. Ez inkább a pontos kifejezés, mert egyik szakvélemény után jön a másik, a harmadik, a laikus – mint én is –, meg csak kapkodja a fejét. Felhívom például egy roppant kedves gázszerelő ismerős villanyszerelő barátját, hogy mondaná meg, mit lehet tenni. A segítségét szeretném kérni.
– Nem tudok segíteni – hangzik a lakonikus válasz. (Akárha ezt az elpuhult James Bondot hallanám.)
Aztán az ember végül mégis megenyhül.
– Hány amper van otthon? – kérdi. Na most a magamfajta lézengő skribler azt még meg tudja mondani, hogy hány kutya van itthon – momentán egy –, vagy például hogy hány fa van a kertben – legfeljebb kimegyek megszámolni –, de az amperről annyit tudok, hogy az áramerősség jele, erre emlékszem az iskolából. Azért az felrémlik, hogy három fázis van nálunk, nagy büszkén kivágom hát, hogy háromszor 16! (A tizenhatot is onnan tudtam, hogy ő kérdezett rá, vajon húsz-é az a tizenhat?)
– Az elég kevés – mondja szomorúan, és bővebb magyarázatba kezd, arról, hogy az általam elképzelt hőszivattyús megoldás tutira nem fog működni, mert öreg parasztházban lakunk, nincs alapja, ezért a hő megszökik, és mivel egy tízcentis betonalapban padlófűtés van nálunk, a hőszivattyú csak még jobban lehűti majd – ezt nem egészen értettem, de nem mertem megkérdezni, olyan lelkesen magyarázott a témába belemelegedett ember, aki először szűkszavúan csak annyit mondott, hogy nem tud segíteni –, majd azt fejtegette, hogy egy légkondis egység, ami télen fűt is, eleve négy ampert használ, tehát maximum három rakható fel belőle, mert különben nem tudjuk a többi háztartási gépet üzemeltetni. Azért menjek ki, fotózzam le az órát, hátha okosabb lesz.
Odakint hatszáztizenhárom fok van árnyékban, Fahrenheitben meg legalább tízezer, úgy érzem, nincs agyam, vagy legalábbis most olvad ki, de mások ilyenkor a tetőn dolgoznak, neked meg csak ki kell menned fényképezni, nem szégyelled magad, ripakodik rám a sok közül valamelyik énem. Amelyik épp mozgat, hogy bal láb, jobb láb, mobiltelefon fényképezőjével cél a villanyóra, tűz.
Elküldöm. Hamarosan e-mailben kimerítő és lelkes válasz érkezik, kiderül – hogy honnan, miből, ezt elképzelni sem tudom –, nem háromszor tizenhat amperünk van, hanem háromszor huszonöt, egy rakás légkondit fel lehet dobni, mindazonáltal a hőszivattyút felejtsem el, és az elektromos kazánt is, mert az vagy ötven ampert eszik, megvalósíthatatlan, még úgy is, hogy a napelem már fent van a tetőn, igaz, még nem működik, bár már termel (hogy termel, ha nem működik?), még be kell mennem ezért az érdi E.ON-irodába, hogy a műszaki átadást/átírást (?) elintézzem. Van Budapesten is egy iroda, a Váci úton, de oda nincs időpont, meg amúgy sem dolgoznak szakszerűen a napelemet felszerelő brigád szerint.
Inverter, napelem, hőszivattyú, ezzel ébredek reggel. Semmi Anna Fedorovna, meg Piere Bezuhov.
Fejembe vettem, hogy az egész az átkozott szuperkém miatt van. Mert, ha a 007-es előre jelzi a háborút, akkor mindenki régen megold mindent, és nem kellene most kétségbeesetten kapkodni, mint az a bizonyos Bernát a ménkű után. Nem mondják azt a napelemesek, hogy örüljek, annak, hogy itt vannak, ők ezt szívességből teszik, hiába mondtam, hogy szerződés is van, meg előleget is fizettünk. Szívesség, mondja az ember és sercint egyet a fogai közül. Nyár van és sok a munka. És ez itt legalább három nap, mutat a tetőnkre, amire első körben a „cég” egy nap szerelést mondott. Megadóan hajtom nyaktiló alá őszülő fürtjeim.
Délután kettőre aztán leesik három csepp eső. Csúszik a cserép, rikkant fel a szívességet tevő ember, így nem dolgozhatunk. És akár a színházban mondanák, balra el.
Végül majdnem két hét késéssel mégiscsak fent van a tető a sok-sok napelem, ami nem működik – de mint tudjuk, dolgozik.
Én viszont nem dolgozom. Nem a nagy regényemet írom, hanem videókat tanulmányozok hőszivattyúról, inverterről mindenféle méregdrága, ám roppant gazdaságos fűtési lehetőségekről, és közben terveket szövök James Bond ellen. Megtanulom, meg fogom tanulni, hány amper kell egy kémműholdhoz, mit műholdhoz, egy olyan repülő izéhez, drónhoz, amivel aztán álmában, vagy reggeli kávézása közben terítem le a gyanútlan szuperkémet, aki miatt háború van, aki miatt nem készültünk fel időben a drágulásra. Mert mi még kivételezett helyzetben vagyunk, volt pénzünk napelemre, de akinek ennyi sincs...
Mondják, hogy az orosz elnök a hibás, mások szerint az ukrán, a harmadik Amerikát okolja, a negyedik mindenkit.
Csak én tudom, hogy ez a szemét 007-es, ez tehet mindenről. Ezért forgatta le szegény BBC a Háború és békét egy csomó részben, sőt az Anna Kareninát is, meg ki tudja, még mi mindent.
Bondnak meg kell halnia!
Nem lesz egyszerű. De megcsinálom, meg én. Hiszen már más is ráijesztett egyszer. A dolog úgy történt, hogy a 007-es éppen megszokott tevékenységét űzve, repült a levegőben. És egyszerre csak szembe repült vele egy tehén. Az ügynök rögtön tudta, mit kell tennie, vele született brit udvariassággal bemutatkozott:
– I’m Bond. James Bond.
Mire a tehén, ami ugyanolyan jól repült, és egy percre sem rettent meg az ügynök felbukkanásától, a kék égen, kicsiny bárányfelhők alatt, így felelt:
– I’m Bo. Bim-bo.
Ettől aztán Bond szinte sokkot kapott, zuhanni kezdett, és csak az utolsó pillanatban, méterekkel a végzetes földbecsapódás előtt tudott újra felszálló pályára állni.
Na szóval, valahogy így.