„Hát ettől mindjárt elhányom magam”, hangzik az egyszeri néző értékítélete, ha valami olyat lát a vásznon ami gusztustalan, undorító, sokkoló, netán egyszerűen távol áll az ő ízlés- és értékrendjétől. A hányás azonban nemcsak a nézői reakció lehet egy adott mű kapcsán, hisz filmek és filmesek egész sora használja ezt a távolról sem mindennapos testi aktust, olykor jellemábrázoló eszközként, olykor a suspense-t növelendő, de akad olyan filmművész is, aki életművének egy egész szakaszát szervezte a hányás esztétikája köré.
A különböző zsánerfilmekben – krimi, thriller, akciófilm – és a hasonló vonalon mozgó tévésorozatokban – amiknél persze megkülönböztethetjük a kórházi, boncolós, helyszínelős s a többi felhozatalt is – a hányás mindig a gyengeség, elerőtlenedés jele. Ravasz karakterábrázoló eszköz, ami árnyalja és erősíti a főhős(ök) jellemét. Ugyanis a klasszikus B filmekben a legritkább esetben a főhős az, aki telerókázza az utcát, az autót, a bonctermet, hanem mindig valamely rezonőr, ápolónő, esetleg a nyomozó munkatársa – végül is akárki, aki ideg- és gyomorgyengeségének bemutatásával mintegy a hidegvér és az „én már mindent láttam” bölcsességének piedesztáljára emeli az összehúzott szemmel, nyugodt tekintettel az undor tárgyát vizslató főhőst. Ennél természetesen már csak az a jobb, amikor a film összes szereplője hidegvérrel és hűvösen szemléli és éli át a gyomorfelforgást okozó eseményeket, mígnem a sokadig brutáljelenet után már maga néző dobja ki a taccsot.
A hányás hercege
A néző gyomoridegének és tűrőképességének tesztelésére játszott pályája korai szakaszában a „hányás hercege”, a „mocsok pápája”, John Waters is. A mára már jócskán lehiggadt legendás baltimore-i rendező korai filmjei az „elhányom magam” esztétika jegyében fogantak, amely egyrészt radikális világkritikaként is felfogható, másrészt a filmekben megjelenő motívumok egyértelműen a nézői taccsolást hivatottak elősegíteni. A Mondo Trasho, a Multiple Maniacs, a Rózsaszín flamingók, a Desperate Living és a Poliészter című alkotások egyaránt a világban fellelhető mocskot emelik az esztétikum sajátosságává: legyen az fekália, okádék és egyéb testnedvek, bizarr és degenerált figurák, és a lehető legváltozatosabb perverziók.
E filmek védjegye Waters állandó transzvesztita színésze, a legendás Divine, aki hol férfi, hol női, hol meghatározhatatlan nemi identitású szerepeket játszik. Mielőtt azt gondolnánk, hogy Waters életművének korai szakasza öncélú mocsokban fetrengés lenne, érdemes ránézni Susan Sontag campfogalmára és az abból kinövő trash műfajok szellemtörténeti indíttatására is: a világ tükrök által homályosan jelenik meg számunkra, a trash pedig csak egy alsó lőállású görbe tükör. Ez a hozzáállás megkapóan szemléletes és megkapóan őszinte, még ha nehezen is elfogadható az az állítás, hogy a világ amiben élünk, egy szép, nagy bugyborékoló hányás.