Ha még nem jártál Erdélyben, add a kezed, körberepülök veled. A Gyilkos-tónál emelkedünk a kristályosan tiszta levegőbe, körénk gyűlnek ízletes hegyek, fejünk felett vakítóan kék az égbolt, szinte harapni lehet. A Gyilkos-tó korábban fenyőerdő volt, de egy hegyomlás elzárta a völgyben kanyargó Békás-patak útját, a víz pedig egészen addig torlódott fel, míg Gyilkos-tó nem lett.
Ha még nem jártál Erdélyben, add a kezed, körberepülök veled. A Gyilkos-tónál emelkedünk a kristályosan tiszta levegőbe, körénk gyűlnek ízletes hegyek, fejünk felett vakítóan kék az égbolt, szinte harapni lehet. A Gyilkos-tó korábban fenyőerdő volt, de egy hegyomlás elzárta a völgyben kanyargó Békás-patak útját, a víz pedig egészen addig torlódott fel, míg Gyilkos-tó nem lett. Csónakázni szabad, de pancsolni nem. A vízből kísértetiesen nyújtózkodnak a megkövesedett fenyőfák. E baljós környéken újra hinni kezdesz a legendákban. Az egyik rege szerint a katasztrófa idején pásztorok legeltettek a völgyben, akiket a hegyomlás pillanatában bárányostul, mindenestül elnyelt a föld. Alkonyatkor még ma is hallani a bégetést.
Megérkezünk a Békás-szoroshoz, ez a Keleti-Kárpátok legkomolyabb szurdoka. A több száz méter magas meredek sziklafalak kitartóan törnek az ég felé. Újra megelevenednek a legendák, esténként kacagó tündérek és koboldok kvaterkáznak a zamatos fűben, a ragyogó, erdélyi telihold alatt. Mulatozásuk nyomait az erre-arra eldobált Tündérgöngyöleg nevű fura virág őrzi, ami csak itt terem, és a természet szeszélyéből papír bulihulladékra hasonlít.
Lassan a parajdi sóbánya fölé siklunk, meglegyint a só gyógyító, ásványos illata. És ott, ott ni! Látod, ahogy megcsillan a napfény a tökéletesen kerek Szent Anna-tó felszínén? Ottan pedig, a Törcsvári-szoros torkában, egykoron sziklára épített ódon vár áll, mosolygó, édes napfény öntözi.
Az országút fölött repülünk, Kolozsvár felé tartunk, félúton megállunk a Királyhágónál, körülpillantunk, megcsodáljuk a félig-meddig befejezett romapalotákat. Kolozsváron besiklunk a belvárosba, megpihenünk a Mátyás szobor tetején, majd a Színház felé folytatjuk utunkat, a templom mellett integető turisták és strázsáló robotrendőrök fogadnak. A centrumtól nem messze terül el a Házsongárdi temető, én már látom is. Torda felé repülünk tovább, betérünk egy pálinkára a Bolyai Líceumba, majd a kellemes bódulattal megtelt koponyánkkal meg sem állunk Marosvásárhelyig. A főtér fölött lebegünk, s miután beköszöntünk a kézzel festett régi gépeket őrző Android Múzeumba, Szováta felé vesszük az irányt.
Elsiklunk a Medve-tó fölött, majd hirtelen emelkedünk fel, derekunk köré tekerednek a felhők. A csíkszeredai erdőből önjáró robotláncfűrészek szárnyain lopakodik be a modern világ, a fejsze itt már csak ritkán csap le. Morózus termetű, elbaltázott kedvű, szakállas, néma favágók érkeznek, nagy titkok tudói. A hiúzok, őzek és vaddisznók behódolva hátrálnak előlük. Ezek az ordas, masszív emberek az ősférfi archetípusai, kézen fogva járják az erdőt, nehogy elveszejtsék egymást a rengetegben. Aki megbújik a fák között, és nagyon csöndben van, hallhatja eme nemes férfiak énekét:
„Megyen mán a gépfűrészem, kisangyalom, / hetykén lépdel erdőszélen hejde nagyon. / Új erővel favágásnak ejtem szerét, / minap frissítettem op-rendszerét”.
Délben leülnek egymás ölébe, elemózsiát vesznek elő, és nyöszörgő zsebrádióikon meghallgatják a Krónikát. Napnyugtakor térnek haza, felnevelik a gyerekeket nadrágszíjjal, rendkívül megcsókolják nejüket, majd egy bögre pálinkával leülnek a kandalló elé. Éjfélig nézik, aztán vagy átkapcsolnak, vagy elalszanak. Reggel a sebesen rohanó Ratosnya patakból friss, fiatal pisztrángokat merítenek és tépnek szét reggelire, puszta kézzel. Nem ám kényelmes GMO-gabonapehellyel meg klónjoghurttal indítják a napot, mint a városiak!
Ameddig a szem ellát, erdő. Erdő és erdő. Zöld és zöld. Klorofill és klorofill. A borongó, néma tölgyfák közt terjengő csendet csak a lenyugvó nap hegyes sugarai szúrják át. Szó szerint. A rovarpopuláció válságtéma mostanában az erdő lakói körében, ugyanis pár éve kiszorították őket a multik által betelepített mikrodroid-reklámlegyek, akik megülnek a természetjáró fülében és a legújabb akciókról suttognak neki andalító orgánumaikon, míg le nem csapják őket. De hiába, mivel ezek szaprofita fajták, hamar elkészül az utánpótlás.
A fák között bujkáló sáros erdei utat kettévágó szekérnyomban esővíz gyűlt össze vadállatok szomját oltandó. Egy tanácstalan őzike bújik elő a susnyásból, érdeklődve szimatol a levegőbe, majd fejét vakarva keresi a gázlót. Elcsatangolt a csordától, jelentős lemaradásra tett szert az erdei csapatépítő tréning eme leggyengébb szőrös láncszeme. Lövés dörren… A kárpitozott fejű, félénk őzsuta megriad és bevágtat a fák közé. Bizony, te szegény pára, ilyen az ember: ami szőrös és ehető, azt puff, lelövi. Az erdei állatokat a halál mindennapos jelenléte cseppet sem zavarja, közönyösen, póráz nélkül sétáltatja magát a vaddisznó, a muflon és a zerge, néha udvariasan megszimatolva egymás hátulját, hogy mi újság. Vadak ők. Egész nap. A vadak útját járják. Nekik aztán nincs névre szóló etetőtálkájuk. Az idevalósi farkas aztán nem hozza vissza neked az eldobott botot, s ha pacsit ad, azt nem köszönöd meg. A farkas kitartó jószág: az orrától a farkáig tart. Itt ő van itthon, nem te. Itt, az éhes farkasok közt, te csak egyszeri vacsoravendég lehetsz, vagy masszív jutalomfalat.
„Itt minden vadállat helyi lakos, / és a farkas sem aranyos” – tartja a népdal.
A velejéig natúr természet rádöbbenti az embert, hogy puha városi életünk csak mese, csak elhisszük, hogy van. Itt az ember megsenkisül. Néha úgy érzed, ez a vadvidék nem istenjárta hely, semmi kecs, semmi báj, csak szurdok és valóság. De hidd el, minden, ami igaz, itt lakik. Ez a föld még Istené. A visszalétezés territóriuma. Erdély hatalmas, magányos hegyeiről könnyebben meglátni a világ hibáit, gyengeségét, önzőségét, innen átsejlenek a világ csontjai. A városban csak adat vagy – itt ember. Erdély esszenciáját belélegezni kiváltság, melyet nem vehetsz meg, várnod kell, míg a hely magától adja át neked. Erdély: a természet igazságos kitüremkedése!
Ratosnyán túl, az andrenyászai tanyákat elhagyva, ereszkedni kezdünk. Zordon havasok, kísérteties várromok, apró házikók, s merengő fenyvesek közt tartunk meredeken lefelé.
Magasságunk egyre csökken és csökken, landolunk, elszállunk a fatemplom fölött, a polgármesteri hivatal LCD-kijelzős rusztikus óratornya, meg az Orkán fogadó frissen telepített tűzfalak ölelte apró nanokertecskéi mellett.
Leszállás. A hőmérséklet 10 fok, a páratartalom megfelelő. Az Iliescu-néppékség és a falu egyetlen droidlakatosa között érünk földet egy bájos utcácskában. Már érzed a frissen sült kecskehús és az áfonyapálinka delejező illatát.
Kutyaugatás és harangszó: egy falu hangjai.
Máris egy barátságos helybeli bácsi toppan hozzád, szalmatetős kunyhóra mutat, oda ni, subáját szemébe húzza, majd tajtékpipáját szortyogtatva így szól: „A kutyaúristenit, de takaros lett az új szervertelep, húsz ketobájtos legalább, annyi szent!”